Első nap - avagy ami elromolhat, az el is romlik

Pont amikor végképp kikészült idegileg és átment kisgyerekbe, akinek a jó édesanyja óvó szeretetére és gondoskodására van szüksége - amellett, hogy néha pokolba kívánja az alkalmanként számára már túlzásnak tűnő óvást - , jó édesanya ki/bejelentette, hogy elhúz telekre egy hétre. Egy egész hétre!
Máskor ez a nebulót örömmel töltötte volna el, most inkább kétségbeesés öntötte el, és a már amúgy is elhatalmasodó egyedüllét érzése mély gyökeret vert lelkében.

Magyarán kurvára nem örültem neki, hogy pont most akar elhúzni a francba, amikor minden egyes döntésem előtt szükségem van a döntés helyességének átrágására, átbeszélésére valakivel. Szellemi szintemet és lelkiállapotomat tekintve egy hormonoktól összezavart kamaszra hajazok. Kivéve, hogy nem akarok az élő fával is kufircolni.

No, nagy nehezen meg lett beszélve szombatra az indulás. Báty meg barinője felviszik jóanyámat kocsival telekre, kutyástul. Abból nekünk 3 db van ugyebár, nagy, közepes, kicsi méretekben. Báty behisztizett, hogy a fasza új autójába, csak kutyaszállítóban hajlandó bármelyiket is fuvarozni. Namármost, közepes és nagy kutymók nem mai darabok. Reuma, hiszti, süketség, rossz látás, szívproblémák, etc. Életükben nem utaztak még kutyaszállítóban, préseld bele valamelyiket a legnagyobb melegben egy órára, garantált szívroham.
Maradt tehát kiskuty, mint lehetséges kísérleti alany. Kutyát azért kellett mindenképp vinni, hogy egyrészt én ne maradjak itt hárommal, necces a sétáltatás ugyanis, meg jóanyám sem akart egyedül telken leledzeni egy hétig, bátyámék tudniillik egy éjszakát ott töltenek vele, majd könnyes búcsút intenek neki egy hétre.

Én már reggelről ki voltam készülve idegileg, mert számgép bemondta az unalmast. Megint. Pont olyan időszakban, amikor baromira nem kéne (pótfelvételi intézés, doksik feltöltögetése, napi szintű ránézés, hogy nem kúrtam-e el valamit). Első gondolatom az volt, hogy sebaj, felhívom embert, van egy hetünk pepecselni vele. Aztán rádöbbentem, hogy nincs már emberem. Annyira pofátlan meg nem akartam lenni, hogy felhívjam, segítsen már. Tehát csekély reményt táplálva a siker iránt felhívtam bátyámat, hogy ezt meg azt írja ki a gép, fogalmam sincs mi a baja, gondolom megint windows problem, hozzon telepítő lemezt, már ha van. Hozta. Nézegette, próbálkozott, gép valami jelszót kért, kérte anno is, már akkor sem tudtuk. Pedig báty gépe volt ez, még pár száz évvel ezelőtt.
Közben meg már kellett volna indulni telekre, én ideges voltam a gép miatt, báty azért, mert tudta, hogy én ideges vagyok, érthető okokból, anyám meg pusztán azért volt ideges, mert már akkor fáradt volt és indulni akart már. De nagyon. Szóval félig meddig idegbeteg állapotban sikeresen elindultak.
Én meg próbálkoztam tovább géppel, elindítottam sokadszorra, aztán itt hagytam gondolkodni és elhúztam mosogatni, pepecselni. Mire visszaértem működött. Érti a fene. Vagyis gondolom van aki értené, én nem. Bedobtam egy kávét, megnéztem ki keresett az elmúlt fél napban (senki), nekiálltam kimenteni a 'belehalok ha elveszik' adatokat külső vinyóra. Mivel ez hosszú procedúra volt, olimpiát nézve-hallgatva kinyaltam a lakást. Közben báty felhívott, azt hittem a gép miatt hív, ugyanis dobtam neki egy üzenetet, hogy csodák csodájára működik a drága. De nem. A nyaraló kulcsa felől érdeklődött, ami itt pihent az egyik fiókomban, atombiztos helyen. Na ja. Nekem kellett volna átadnom valamelyiküknek, mentségemre szóljon, hogy ha valaki használni kívánja a nyaralót, a kellő mennyiségű fehérnemű és a fürdőruci mellett gondolnia kéne azzal is, hogy valahogy be kéne jutni. Szóval báty nagy szentségelések közepette elindult vissza Pestre. Én meg rámolgattam tovább és sikeresen megtaláltam anyám inzulinját a hűtő ajtajában. Felhívtam, hogy ugyan nincs-e rá szüksége, a csendből, ami a kérdést követte arra következtetek, hogy fogta a fejét egy darabig. Szóval kell.
Mondtam, hogy még most gondolja végig mit küldjek fel bátyámmal. Ó hát fehérneműt sem tett be. Okkéé.
Mire hangosan átgondolta mi hiányzik még, majd elmagyarázta, hogy hogy kell szilvalekvárt főzni (mert annyi van, de annyi...másnap küld is bátyámmal egy adagot,azt főzzem is be rögtön) báty meg is érkezett, kissé meggyötörten. Mondjuk vezetés terén edzésben van, mert Graz és Pest között kocsival szokása ingázni hétvégente. Mint neki a Pest-Bánk táv. Útjára bocsátottam jóanyám cuccaival meg némi jegesre hűtött teával.

Tovább pakolásztam, majd lezuhiztam s olvasgattam némi Frankensteint (ha már a sztorit ismerem filmből, színházból, illendő végre megismerkedni az eredeti szöveggel, be is szereztem kemény kétszáz forintért Göncz Árpi bácsi fordításában), utána néztem némi vízilabda mérkőzést. Miután konstatáltam, hogy ez könnyen elérhető magyar győzelem lesz, és baromira nem izgi (kövezzetek meg nyugodtan) rászántam magam a kutyázásra. Mindezt olyan nyolc óra körül, mondván kilenctől Gyilkos elmék lesz, azt megnézzük esti mese gyanánt, aztán vissza az olvasáshoz.

Kutyséta természetesen nem ment olyan egyszerűen mint terveztem. Miért is ment volna?
Nagykuty csak pórázon sétáltatható, mert megeszi a többi kant, meg mert baszik visszajönni ha hívom.
Közepes kuty meg 14 éves, tyüket, alig lát, menni is néha nehézkesen megy (ne tessen elszomorodni, amúgy nagyon jól van, alszik, zabál, második gyerekkorát éli, általában vigyorogva bámul bele a világba, enyhén degenerált ábrázattal). Őt alapjáraton el lehet engedni, amikor még hallott, első szóra visszajött. Fénykorában ő volt a legértelmesebb kutyánk. Most sem hülye, csak a kézmozdulatokat kevésbé érti, mint a megszokott szavakat. Szóval igen, neki integetni kell, mert hallani nem hall, hiába üvöltözök neki, hogy jöjjön már és ne bámulja oly nagy érdeklődéssel azt a bokrot, nem rejtőzik ott ellen, csak a szél mozgatja.
Nagykuty meg roppant önfejű. Sértődés van, ha nem arra megyünk amerre ő akar. Most hogy öregszik, csak rosszabb a helyzet. Megmakacsolja magát, befeszíti az összes satnyuló félben lévő izmát és a kb. 50 kilójával makacsul ellenáll nekem, amikor szépen kérem, hogy ne gázoljunk át a ligeti kresz pályán, mert tele van pirított anyukákkal, kigyúrt, kopasz apukákkal és bekemsérós elkényeztetett gyermek formájú lényekkel, akik nem néznek ránk szépen, ő csakazértis arra akart menni.
Mire rávettem a megfelelő irányra öregkuty megunta a dolgot és elindult haza. Nagykuty rángatása öreg után, öreg elkapása, pórázra vételezése, megfelelő irány feltérképezése, elindulás megpróbálása.
A ligeti padokon éjjel csövesek tanyáznak. A jobb érzésűek nappal tekintettel vannak arra, hogy a kresz pályát gyerekek használják és általában felszívódnak valamerre. De akad olyan is aki szó szerint szarik az egészre, pontosabban a bokorba, de töménytelen mennyiségben, amitől olyan szagot visz a könnyed nyári szellő, mint amilyen bármelyik fesztiválon terjeng a Toi-toi-ok és mögöttük lévő bokrok környékén, úgy a 4. nap után.
(Kivéve, hogy a ligeti illatokból hiányzik a Toi-toi-os fertőtlenítő szag, annak a kék löttynek a szaga, ami a másnapos embert mindenféle kellemetlen ingerekkel tölti el gyomor tájon.)
Szóval van két idősebb úr(?), akik a ligeti padoknál/on laknak, közülük az egyik  még agresszív is. Amolyan nekem szar, hát haragszom az egész világra amiért idejutottam. És cseszd meg, hogy neked egy kicsit jobb.
Ez az agresszív papi pl. egyszer leoltotta a fejemet azért, mert a kutya ivott egy a kertészek által kinyitott csapból. Hogy ő ott szokott fürdeni, ne itassam ott azt a rühes dögöt. Füüüürdeni???? Itt??? Uhh. Kuty, gyere innen de gyorsan! Rüh nem tenyészik a kutyán, még. Aztán elképzeltem, ahogy gyanútlan anyukák és csemetéik azokon a padokon uzsonnáznak, ahol ez a megkeseredett véglény ontja magából a rossz érzéseit, meg egyéb rossz dolgokat.
Tehát próbáltam a két kutyát magam után rángatva valahogy elkerülni a morcos tekintetű családokat és a véglényt a padon, amikoris nagykuty úgy gondolta, hogy elvégzi már ő is a nagydolgát, oda a csöviwc közelébe. Nem lenne ezzel gond, csak kutynak heveny gyomorrontása volt. Én meg leizzadva próbáltam eltakarítani az eltakaríthatatlan eredményt, miközben azon agyaltam, hogy mit szenvedek ezzel itt, igazán nem oszt, nem szoroz.
Érdekes látványt nyújthattam, ahogy vörös fejjel, leizzadva, egyik kézzel két kutyának ellentartva, másikkal az ötödik zacsit előkaparva szenvedek, de hát ez van. Miután szerencsésen találtam egy kukát, amikből meglehetősen kevés van a ligetben, igyekeztem sietve távozni a helyszínről. Öreg amúgy is menni akart, nagy nem volt jól, úgy döntöttem kisétáltuk magunkat. Amúgy háromnegyed órát vett igénybe ez a rövidke kutyséta, vagy inkább a küzdelem a kutyákkal. Átbóklásztam még velük a nyugodalmasabbnak tűnő pecsai oldalra, ott lenyomoztunk minden izgi illatot, majd hazafelé vettük az irányt. Közben még elcsíptem, ahogy egy kigyúrt apuka
-Mit mondtál te mocskos g#ciláda?! - felkiáltással, ökölbe szorított kézzel megindult a csövilak felé. Bevallom őszintén, enyhe mosoly ült ki arcomra. Gyarló ember vagyok, tudom.

A sikeres séta után megetettem dögöket, elrendeztem mindent (alvósszőnyeg lerakása, mert dráma van, ha elfelejtem; tüzelő macska lábbal történő óvatos kihelyezése a szobámból, ne vernyogjon nekem itt egész éjjel; kellemes kereszthuzat biztosítása a lakásban, nehogy hőgutát kapjanak a drágák; kutyatálak elpakolása az útból, mert a reggeli kávémért konyhába kimászás alatt elvágódom bennük; reggeli kávé bekészítése, hogy csak az indító gombot kelljen bemérni és eltalálni) és mint aki jól végezte dolgát elhelyezkedtem a kényelmes fotelben, hogy végre megnézzem az esti mesét(Gyilkos elméket). AXN-en adás nuku. Mind a három behalt. Többi adón minden oké. Heveny nem értés, szitkozódás, kapcsolgatás, várás...semmi. Nehogymár legalább az estém nyugis legyen. Nagy sóhajtás után tévé kikapcs, zuhi, ágyba be, könyv elő. Az esti olvasás álmosít, tehát könyv lerak, villany leolt, alvópóz felvétele. 10 perc után elkezdtem forgolódni, nem bírtam aludni. Tévé bekapcs, keresek valami bamba műsort altatónak, AXN remekül szuperál. Gondolom ha türelmesebb vagyok előbb-utóbb visszatért volna az adás. Így végül ház dokira aludtam el, majd fel is keltem úgy 6 órával később, kialvatlanul, fejfájósan.

Szóval eddig csudásan alakulnak a dolgok. Azóta sikerült konstatálnom, hogy a nagy fejetlenségben lemaradtam a 400-as vegyes váltóról.

További rém izgalmas napjaimat is valószínűleg közvetíteni fogom. Mert bár rengeteg dolgom akad, mégis unatkozom. No meg nincs kihez beszélni. 

Második nap

Bátyámék tegnap hoztak ajándékot. Grazi mikrobiológiai laborban kitenyészett influenzát. Báty barátnőjére átragasztotta az egyik kedves helyi kolléga, barátnő átragasztotta bátyámra. Tegnap arra panaszkodott, hogy megfázott a kocsi légkondijától, ami a kutya miatt oly annyira felkapcsolt...
Mikor ma iszonyat torok- és fejfájással, meglehetősen gyenge állapotban sikerült kikecmeregnem az ágyból, sikeresen levontam a következtetést, hogy nem dáthájuk volt a drágáknak, hanem vírus. De nem is akármilyen!
Egy nap alatt nem szokása egy mezei, szaros pesti influenzának leterítenie. Hát ennek sikerült.

Segáz. Mai napom tömören: 40 fok melegben influenzásan szilvalekvárt főzni (első próbálkozás) = nem vicces. Az a tipikus, fogalmam sincs mi a frászt csinálok állapot.

És a többi...

Mivel az influenza miatt képtelen voltam gondolkodni, ezért nem is írtam le az egy hetes magányos szenvedés többi napját. Szerdára már olyan szarul voltam, hogy az 5 percre lévő gyógyszertárig alig bírtam elmászni. Az első 3 napban ugyanis nem sikerült pihenni. Egyrészt a 30 kiló idecsődített szilvával kellett valamit kezdeni, másrészt nem bírtam lenyomni a lázamat, ami viszont nem hagyott aludni éjjel sem. Lázcsillapítóval 37,6-on megragadtam. Kutyákkal volt a legnehezebb egész héten. Nem lett volna gond, ha nem vagyok szarul, akkor külön sétáltattam volna őket és akkor tán nem festek úgy minden reggel, s minden este, mint a városligetben keresztre feszített vörös hajú (és fejű) Jézus.
Eközben el kellett intézni a pótfelvételit is. Tehát a postáig is kénytelen voltam elmászni. Az még rendben is lett volna, rákészültem lelkileg. Viszont egyik kollegina tanácsára a mindenféle szükséges papírok mellett szándékomban állt elküldeni szakdolit is, készüljenek a vizsgabiztosok is, ne csak én. Másfél óra alatt sikerült kinyomtatni, viszont nem tudtam összetűzni. Spiráloztatni meg nem akartam, így is félő volt,  hogy alig bírom majd bepréselni a borítékba. Valahol találtam valami irat összefűző akármit, lesz ami lesz, már nem izgat alapon rábiggyesztettem a firkálmányomra. Nagy szenvedések árán feladtam, ha már kimozdultam elkúsztam vásárolni is. Lehet, hogy páran nem tudjátok, de nekem az arcomra van írva, hogy minden őrült, barom állat találjon meg egészen nyugodtan, minden vágyam meghallgatni a nyomorát, ez életem igazi értelme. sőt, ha lehet, még köpjön is arcon az illető (volt ilyenre példa). Szóval miután sikeresen teljesítettem a postás, vásárlós küldetést, felvonszoltam magam a trolira, mely egészen a megváltást ígérő otthonig visz, és ledobtam elnehezült testem az első szabad helyre, amit megláttam. Kár, hogy nem néztem jobban körül. Feltűnhetett volna ugyanis, hogy elég gyanúsan üres a trolinak az a fele, ahová sikerült lepakolnom magamat. Természetesen egy diliházból frissen szabadult, meghatározhatatlan korú jóemberrel szembe sikerült leülnöm, aki úgy gondolta megosztja velem szabadulásának örömhírét. Mutogatta a papírt, hogy kimenőt kapott, hogy részt vehessen egy családi összejövetelen, aminek az az apropója, hogy a 6 hete eltemetett nagypapáját kiásták, és csodák csodájára életben volt, úgyhogy most végre, oly sok idő után együtt lesz a család újra.
Hála a jó égnek, csak 3 megállónyit utaztunk együtt, de nagyon igyekezett rávenni arra, hogy menjek el vele a buliba. Valahogy nem volt kedvem. Gondolom az influenza miatt....

Miután szerencsésen túléltem a túrát, szilvából lekvár lett, kimozdulni csak a kutyákkal kellett, igyekeztem minél többet aludni, legalábbis próbálkozni. Péntekre már egészen tűrhetően éreztem magamat, leginkább csak azért, mert nem nyomasztott a felvételi intézése. Viszont kaptam a (remélhetőleg) leendő oskolától egy telefont. Hogy hát én ugyan mi a fityfenének küldtem el ezt a rengeteg papírt, nem kellett volna. Mondtam a drága hölgyikének, hogy a pótfelvételis infó vonalon senki semmi értelmeset nem tudott nekem mondani, kérdeztem, hogy el kell-e küldeni az oskolának ezeket a papírokat, ott nem tudták, de legalább kedves volt a hölgy akivel beszéltem, és azt mondta baj nem lehet belőle, inkább küldjem el. És én is így gondoltam. Hát hogy ő most mit kezdjen a szakdolgozatommal?! Elteheti, de úgysem fogja senki sem elolvasni. Jóédesanyádat, kedves morcos hangú, nem tudom miért megsértődött hölgyike, akkor tedd el, leszarom. Nagyon nem volt ám képben a csaj, szerintem még valahol a nyaralását töltötte épp gondolatban és a halál f@szára kívánt engem, amiért kénytelen volt felhívni. A felvételi elbeszélgetéshez szükségesek ugyanis a doksik amiket elküldtem, a szakdolit ugyan valóban nem kérték, de egyik kedves kollegina elküldte, és jól jött ki a lépés a felvételin. Úgyhogy semmiféle hibát nem vétettem. Viszont a vérnyomásom és a lázam felszökött a hívás után.

Nyugtató gyanánt úgy döntöttem megpróbálok sorozatfüggeni, letöltöttem tehát a Once upon a time c. sorit, hátha bejön. Bejött. Szerelmes lettem Robert Carlyle Rumplestiltskin-jébe. El bírnám viselni, ha itt vihogna az ágyam szélén, kötnék én vele olyan alkukat, hogy megemlegeti.
Mivel jelenleg csak egy évadnyit bírtam függeni, azt le is zavartam két nap alatt. Így még időben neki is tudtam esni a felvételihez szükséges olvasmányoknak. Két könyvet köll átböngészni, mindkettőt olvastam már, többször is. Gondoltam, hogy elég ha átnyálazom, de nem. Alig emlékszem belőlük valamire. Gáz. De ez van. Még időben vagyok, bár mondanom sem kell, semmi kedvem most ehhez. Szakmai könyvek...3 évig csak ilyeneket olvastam, még akkor is, amikor nem kellett volna, pusztán szerelemből. 3 év után végre rákaptam olyan könyvekre, amik nem köthetőek a tanulmányokhoz, és most semmi kedvem visszatérni a jól megszokott kerékvágásba. Pedig a diplomaosztó után nagyon kétségbe voltam esve, olyan céltalannak tűnt minden. Rajtam kívül mindenki örült, hogy végre vége. Bennem inkább a most mi a f@sz lesz, hogyan tovább érzések kavarogtak. Most van hova tovább, csak jelenleg nincs hangulatom hozzá. A nyaram eltelt az önsajnálattal, most hogy épp jövök kifele a gödörből, kedvem lenne kissé kikapcsolódni, csak már nincs nagyon rá idő...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.