A változatosság kedvéért. Mikor máskor írnék...
Meg kell mondjam, még mindig nem találom a helyem.

Pedig már igazán nem lehet okom panaszra. Igen értékes emberkékkel ismerkedtem meg az elmúlt pár hónapban, néhánnyal már-már baráti a kapcsolatom. Nem kell már különösebben bizonygatnom elhivatottságomat sem, értékelnek, mint embert...csak hogy kissé elcsépelt legyek.
És mégis, amint akad valami apró gikszer, azonnal kizökkenek abból a nyugalmi állapotból, amit iszonyat nehezen, tudatosan hoztam létre és ehhez mérten két kézzel kapaszkodnék bele, de mindig jön valami hülye szitu, vagy valami idióta barom aki kizökkent. És akkor aztán világvége van, nem ismerek magamra és akik már ismernek egy ideje, nem értik miért is vagyok ilyen idegroncs. Meg amúgy is meglehetősen szarul nézek ki, igen, tudom, kösz srácok. Bezony, az idegroham kiül az ember arcára. A nyár közepe óta tartó meg pláne.
Azóta sem sikerült feloldódnom.

Pokoli nehezen megy ez az amúgy 3 évenként megszokott változás. Talán azért, mert nem volt túl sok bajom a legutóbbi verzióval. Sőt. Bírtam a búrját és ragaszkodnék hozzá. Persze az élet meg olyan szitukat hoz, hogy kénytelen legyek mégiscsak búcsút inteni legalább egy részének.
Látom ám mi a mostani lecke: alázat és kitartás. Leszek szíves ezeket elsajátítani.
Ez még rendben is lenne és hajlok is a változásra, csakhogy épp amikor kissé megnyugodnék, vagy belenyugodnék a jelenlegi szituációba és feladatokba, jön a múlt és strandpapuccsal pofán vág, de úgy, hogy ne csak a hangja legyen nagy, hanem lehetőleg bele is szédüljek. Mindig, de esküszöm mindig abban a pillanatban, amikor épp tudatosan rákészülnék a közeljövőre, amit már épp kezdenék kellemesnek látni, amikor megnyugszom egy pillanatra, na akkor kell orvul felpofozni. És akkor megint jön a letargia, hála a jó égnek a sírást már magam mögött hagytam. Aztán meg, csak hogy ki ne igazodjak a sorson és magamon, jön valami áldott jó emberke, aki meg ezerrel támogat. És én megint kezdenék megnyugodni, de az élet megint kézbe veszi azt az átkozott strandpapucsot...

No, hát ezt játszom néha napi, jobb esetben heti lebontásban.
Most azzal próbálkozom, hogy inkább nem beszélek róla. Mert ha beszélek, akkor az úgy néz ki, hogy egyik nap idegtől remegve panaszkodom, hogy minden milyen szar, másik nap meg csillogó szemmel mesélem, hogy milyen csudijó dolgok történtek velem. Erre jobb helyeken gyógyszert írnak fel...

Úgyhogy most inkább kussolok. Egy dologra jó ám ez az egész, hogy már semmin sem lepődök meg. Erőteljes pozitív és negatív hatások érnek nap, mint nap, olyanok amikre képtelenség felkészülni. Hát nem készülök.
Csak igyekszem elfogadni. Biztos oka van...

A hangok is így vélik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.