csak akkor tudok önzetlen lenni, ha már meg van (legalább majdnem) mindenem amire vágytam.

ha elhatározom, hogy jó napom lesz, akkor jó napom lesz. de úgy Isten igazából jó nap. csak baromi nehéz ilyesfajta elhatározásra jutni úgy, hogy minden reggel fáj felkelni és kora délután lesz, mire egyáltalán fel bírom fogni saját magamat.

mondja már meg valaki, mi a jó atya úristenér vannak elátkozva a szülinapjaim?!

minél többet tudok, annál hülyébbnek érzem magamat. és ami még rosszabb, egyre hülyébbnek tűnnek az emberek és ezt egyre nehezebben tolerálom.

minél többet tudok, annál hülyébbnek érzem magamat és annál nehezebb elfogadni és tudatosítani magamban, hogy bizony van olyan dolog amit tudok.
és ez is úgy működik, mint a jó napom lesz dolog. mik ezek a kurva kapcsolók az emberben? és miért tűnik néha egy könnyed pillanatnak felkapcsolni őket, máskor meg roppant küszködésnek az egész?

néha szeretnék kevésbé érzékeny és kevésbé befolyásolható lenni. ugyanakkor hányingert kapok az érzéketlenségtől. de kell belőle valamennyi ahhoz, hogy sikeresen játsszam végig az életet.

ha az ember saját magának teremti meg életét, akkor miért nehezítettem meg ennyire magamnak a dolgot? persze tudom a választ, vagy inkább tán néha egy egy pillanatra érzem, de többségében legszívesebben pofán vágnám magamat és közölném Énnel, hogy én ehhez túl gyenge vagyok. bár Én valszeg képembe röhögne, mert ezt a mondatot én utálom a legjobban. talán életem során kétszer ha kimondtam.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.