reggel tudtam meg,hogy elhunyt egy ismerősöm.nem voltunk barátok,de kedveltem nagyon.2-3évig együtt buliztunk minden hétvégén.akkor azért nem lettünk barátok,mert nyelvi nehézségek adódtak,akkor még nem beszéltem annyira inglis...ő meg akkor még nem beszélt magyar.
de tudom,hogy jó ember volt.és szar,hogy elment.szar hogy így.szar hogy pont ő.és szar hogy nem ismertem jobban.szar hogy nem tudok mit mondani a barátjának aki írt hogy mi történ,hogy történ.azon kívül hogy nagyon sajnálom,nem tudok mit mondani/írni.
amit tudok,hogy akármikor találkoztunk mosolyogtam,mert mosolygott és örült hogy lát és mindig jó volt vele együtt bulizni.alig ismertük egymást de ha vmi problémám akadt szórakázóhelyen,ő azonnal ott termett és segített ha kell.emléxem amikor még csak látásból ismertem,azt hittem vmi naon agresszív arc lehet.kemény zenére keményen bulizott,kissé(nagyon) zord külsővel.én meg náthás voltam és elfogyott a zsepim,kénytelen voltam kérni,de nem volt senkinek se.bepróbálkoztam nála(kicsit félve),ő meg mosolyogva adott egy zöld alapon kis bárányokkal tarkított zsebkendőt,én meg csak röhögtem.álltam és röhögtem hogy ilyen nincs.akkor kerültünk köszönőviszonyba.aztán megszűnt a szórakozóhely,de találkoztunk néha-néha máshol.ő meg a barátja,hogy úgy mondjam a hazai hardcore krémjébe tartoznak.évente tartottak egy nagyobb bulit,ahova csak meghívással lehetett ám elmenni.olyan plusz egy fős buli,de szólni kell előre kit viszel magaddal és lista van ám,bárki csak úgy nem mehet el.na én meg voltam hívva mindig,de sosem mentem el.volt hogy akartam,és próbáltam összecsődíteni a régi bandát,de senki nem ért rá,egyedül meg nem akartam elmenni,nem ismertem őket eléggé.hát őt már nem is fogom.érdekes ám hogy nem gondol bele az ember,hogy talán holnap már késő.mindig úgy voltam ezekkel a bulikkal,hogy majd elmegyek legközelebb.meg akárhányszor találkoztunk,mindig volt vmi ami miatt nem ültünk le egy asztalhoz sörözni(na jó egyszer söröztünk együtt),meg majd legközelebb.már nincs legközelebb.
annyira de annyira hihetetlen hogy ennyi.hogy nincs többé.
meg furi ez az érzés is ami most itten bennem van.mert sírni nem tudok,nem fáj annyira.szar ez így meg gusztustalan,de inkább csak le vagyok döbbenve mintsem fájna.
nagyon sokszor eszembe jutott ám ő akármennyire ritkán találkoztunk,maradandó emberke.olyan aki ha eszembe jut mosolyt csal az arcomra,de most nem tudok mosolyogni.meg sírni se.csak kaparászom elő az emlékeimet róla.és bambulok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.