akkor vagyok teljes, ha hétről hétre van mit megfejteni, ha megyek s csinálom és szenvedek és küszködöm vele, meg vért izzadok de látom eredményét. most meg napról napra csak ülök és nincs semmi fejtegetni való, csak az a sok barom ember a városban, itt szemben az út túloldalán, a ház előtt és még a ligetben is, nehogy csendben el tudjak gondolkdoni azon hogy hogyan tovább.
megváltást vártam attól, hogy elmászok könyvesboltba s valami könnyű, finom, amolyan Hofis nyári olvasmányt szerzek. itthon ki is néztem magamnak, olvastam belőle részletet, büdös szót nem értettem belőle, gondoltam épp megfelelő lesz.
persze (eddigi) kedvenc könyvesboltomban semmi olyan nem volt amit kerestem volna.
alapvetően a filozófia szekció tele van "valósítsd meg önmagad" meg "lépj a szeretet útjára" meg "istenes" szarokkal (már elnézést ha megbántok valakit, beleértve magamat is). s hol van Tőzsér, kinek írásába beleszerelmesedtem mostanság?
kérdeztem eladóhölgyikét a kipécézett könyvről, aszonnya benne sincs a rendszarban, majd mosolyogva közölte, hogy én mindig olyan jó könyveket keresek, amikről ők sosem hallottak.
hát izé. jó. inkább nem mondtam semmit, mert hölgyike úgyamúgy beszerzett nekem majd 2 hónapnyi utánajárkálással egy régebbi kiszemeltet, amit tényleg sehol nem lehet kapni.
kár hogy most épp nem arra vagyok rázizzenve. Anci is hülyén nézett rám hogy mást nem veszünk? ne vegyük meg amit a múltkor néztél csak nem fért bele a keretbe?
aztán méginkább hülyén nézett amikor közöltem, hogy most egy kicsit elég volt Jézusból meg Istenből, most valami elmetorna kéne mert leáll itt nekem, érzem. és ha agy leáll, test is befárad, lélek elkezd halódni, pontosan tudom mi következik ezek után, éveken keresztül szenvedtem tőle, s most nincs kedvem hozzá. letargia, távozz tőlem.

alapvetően az a baj, hogy istenített nagyokosok közül egyetlen egyben NEM csalódtam, s talán emiatt a filozófia az ami egyedül kikapcsol és örömet is bír okozni. de most nem "tömeges" filozofálgatásra vágyódik test és elme, csak úgy magamnak akarom az érzést, hogy milyen lehet denevérnek, zsiráfnak, pirosnak, barnának, asztalnak, bátornak vagy Szókratésznek lenni. pláne bátor Szókratésznek. bár jelenleg se bátor se Szókratész nem vagyok (asztallét már inkább bejátszik). inkább vagyok ismét Plótinosz, öreg és érthetetlen. néha még vak is kicsit, ugyanis felfogás belassult, ennek köszönhetően lassabban fogom fel amit látok, ami igen kellemetlen, s néha veszélyes is. de hát vigyáznak helyettem magamra az Égiek, emiatt nem görcsölök.
azon inkább, hogy kezdek megint hisztis, sírós-kibukós lenni, ami annyira de annyira nem fér már bele önképembe. megint nagytakarítani kéne, mi is az ami belefér, mi az ami nem, kukába vele. mit akarok milyen legyek? mi legyek? ez az ülős-merengős kupac szar biztosan nem, bulizós,látszat-üresfejű picsa sem, bár az manapság olyan nagyon trendi. kár hogy kiráz a hideg az affektálástól meg a vinnyogástól, mert amúgy biztosan népszerűbb lennék.
itt van ám már belül jövendőbeli önkép kezdemény, csak még furi. azt hiszem sosem gondoltam volna, hogy olyan leszek, ugyanakkor másra sem vágytam. csak valahogy magamra kéne ölteni. hátrahagyni mindazt ami hátráltat ebben és konok kos módjára ezt az utat kéne követni.
csak ezzel az a bajom, hogy néha olyan mint amikor hirtelen fogysz/hízol/nősz/összemész, elmész vásárolni és a megszokott méretet veszed aztán otthon konstatálod hogy ez nem jó bazdmeg. de miért nem? nézed magad a tükörben és csak akkor kapcsolsz, hogy megváltoztál. és megint meg kell tanulnod mi áll jól neked. a régi göncöket meg vagy kidobod, vagy megtartod annak reményében hogy egyszer még jó lesz.
de jó lesz? vagy ezek a lelki fogyások/hízások/növések/összemenések végelegesek?
jó lesz még a félretett lelkigönc valamikor? mert ha felveszed már megváltozott lélektestedre kényelmetlen lesz... nem fogod jól érezni magad benne. akkor meg minek megtartani? szép emléknek? a szekrény kapacitása is véges. dobjak ki mindent? de annyi új göncöm meg még nincs, hogy feltöltsem a szekrényt. vagy csak félek megszabadulni a régitől. hátha nincs "keret" arra a sok újra, amire szükségem lenne.

amúgy meg pontosan tudtam hogy ez lesz. ezt akartam. csak most egy kicsit megálltam valahogy. és hiába mondom meg mondja más is az annyira odaillő szót: elfáradtam. nem bazdmeg, nem vagyok fáradt, ez nem is el-, s nem belefáradás, csak még nem értem el azt, amit akarok és megint nagyon nagyon türelmetlen vagyok, jó szokásomhoz híven. és nem tudom mihez kapjak. bezzeg amikor nincs időm semmire akkor azt a nem létezőt is percre pontosan, precízen be bírom osztani. most meg hogy lenne idő, elúszik szépen a fejem felett, nekem meg még csak fel sem tűnik sokszor, így integetni sem tudok neki.

kicsit olyan most mint amikor megismersz valakit, szerelmes leszel és ha nem vele vagy, folyton rá gondolsz és ettől megáll az élet. mozdulni sem vagy képes, csak ülsz és próbálod felidézni azt az érzést, amit a társaságában érzel. olyan mintha ilyenkor egy darabkád hiányozna, nem? csak vele vagy egész.
na. már csak meg kéne találon azt a darabkát, hogy végre megint(?) egész legyen a lélek.
minden nap, ne csak szerdánként.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.