Azt gondolom, hogy mi teljesen másképp látjuk a halált, mint ami az valójában. Sokkal félelmetesebbnek.
Szeretem a 300 című filmet. A spártaiakról szól, és a termophülei csatáról, mikor 300 spártai katona szállt szembe sokezer harcossal.
Mikor először néztem, azzal zártam, hogy ez tiszta őrültség, semmi értelme, haza kellett volna menniük, stb. Aztán ahogy többször megnéztem, rájöttem, hogy az a 300 katona teljesen megbékélt a halállal. Szinte várták. Tudod, mikor úgy felkészülsz, és már az lenne csalódás, ha mégsem úgy történne. Nekik a halál már smafu volt.
Vagy a szamurájok. Vagy az öngyilkos merénylők....ők úgy vélik, a halál egy küszöb, amit átlépsz, ezért tud az életüknél fontosabb lenni a becsületük. Ők úgy vélik, a becsületed elveszítheted, de az életed csak más dimenzióba lép a halállal. Az ilyen felfogású emberek sokkal békésebbek a halállal, könnyebben is tudják elengedni a szeretteiket. Mások kapaszkodnak, mert azt gondolják, meghalni egyenlő a semmivel.

4éve kellett először komolyabban elgondolkodnom a halálon.egyik barátunkat autóbaleset érte,sokáig kómában volt még,aztán tul.képp.a kedves kórházi dolgozók hanyagságának köszönhetően ment el.azért írtam úgy hogy el "kellett"gondolkodnom az egészen,mert szükségem volt vmi kapaszkodóra,vmi magyarázatra,vmi elfogadható indokra.aztán egyik éjjel elköszönt tőlünk.mindenkitől ugyanazon az éjjelen.és akkor megnyugtatott minket,hogy nincs gáz,neki most már jobb.hozzátenném még azt is,hogy a balesetben nagyon csúnyán sérült az arca és sehogysem tudtam nem úgy gondolni rá.mindig az a torz arc jutott eszembe...egészen addig az estéig.na most ez ilyen meseszerűnek,meg tán sablonosnak hangzik.de így volt.után kezdtem el bújni a könyveket,tudni akartam a mindenféle elméleteket,mert hát biztosat ugyebár senki sem tud mondani.meg akkor emlékeztetett édsanyám,hogy kicsinek nem igazán rázott meg a halál.nagyszülőké pl.és nem azért mert nem szerettem őket,egyszerűen el bírtam fogadni.na azóta próbálok "visszaemlékezni".
amúgy tök jó amit írtál,meg egyet is értek vele.minap beszélgettünk édsanyámmal arról,hogy a mai emberek,ahogy ezt mi szoktuk fogalmazni,impotensek az élethez.annyi minden van,ami anno,nagyon rég természetes volt,ma meg...újra és újra meg kell küzdeniük azoknak az embereknek akik másként gondolkodnak."másként" mint ahogy azt a mai világban szokás.régen az öregek elvonultak meghalni.és elötte ünnepséget rendeztek nekik.ma bedugják őket öregekotthonába.ha lehet akkor esetleg még a pénzüket is lehúzzák.én is épp nagymamit ápolok.minden nap elmondja hogy ő már nem akar élni(no ezt sem olyan jó ám hallgatni)de megértem.nem tud már semmit sem megcsinálni,és akarva akaratlanul az agyunkra megy.de vmiért még itt van...:)
amúgy meg ez a félés...minden szinten és értelemben a mai emberé.mondj egy dolgot,amitől nem szokás félni...