A változatosság kedvéért. Mikor máskor írnék...
Meg kell mondjam, még mindig nem találom a helyem.

Pedig már igazán nem lehet okom panaszra. Igen értékes emberkékkel ismerkedtem meg az elmúlt pár hónapban, néhánnyal már-már baráti a kapcsolatom. Nem kell már különösebben bizonygatnom elhivatottságomat sem, értékelnek, mint embert...csak hogy kissé elcsépelt legyek.
És mégis, amint akad valami apró gikszer, azonnal kizökkenek abból a nyugalmi állapotból, amit iszonyat nehezen, tudatosan hoztam létre és ehhez mérten két kézzel kapaszkodnék bele, de mindig jön valami hülye szitu, vagy valami idióta barom aki kizökkent. És akkor aztán világvége van, nem ismerek magamra és akik már ismernek egy ideje, nem értik miért is vagyok ilyen idegroncs. Meg amúgy is meglehetősen szarul nézek ki, igen, tudom, kösz srácok. Bezony, az idegroham kiül az ember arcára. A nyár közepe óta tartó meg pláne.
Azóta sem sikerült feloldódnom.

Pokoli nehezen megy ez az amúgy 3 évenként megszokott változás. Talán azért, mert nem volt túl sok bajom a legutóbbi verzióval. Sőt. Bírtam a búrját és ragaszkodnék hozzá. Persze az élet meg olyan szitukat hoz, hogy kénytelen legyek mégiscsak búcsút inteni legalább egy részének.
Látom ám mi a mostani lecke: alázat és kitartás. Leszek szíves ezeket elsajátítani.
Ez még rendben is lenne és hajlok is a változásra, csakhogy épp amikor kissé megnyugodnék, vagy belenyugodnék a jelenlegi szituációba és feladatokba, jön a múlt és strandpapuccsal pofán vág, de úgy, hogy ne csak a hangja legyen nagy, hanem lehetőleg bele is szédüljek. Mindig, de esküszöm mindig abban a pillanatban, amikor épp tudatosan rákészülnék a közeljövőre, amit már épp kezdenék kellemesnek látni, amikor megnyugszom egy pillanatra, na akkor kell orvul felpofozni. És akkor megint jön a letargia, hála a jó égnek a sírást már magam mögött hagytam. Aztán meg, csak hogy ki ne igazodjak a sorson és magamon, jön valami áldott jó emberke, aki meg ezerrel támogat. És én megint kezdenék megnyugodni, de az élet megint kézbe veszi azt az átkozott strandpapucsot...

No, hát ezt játszom néha napi, jobb esetben heti lebontásban.
Most azzal próbálkozom, hogy inkább nem beszélek róla. Mert ha beszélek, akkor az úgy néz ki, hogy egyik nap idegtől remegve panaszkodom, hogy minden milyen szar, másik nap meg csillogó szemmel mesélem, hogy milyen csudijó dolgok történtek velem. Erre jobb helyeken gyógyszert írnak fel...

Úgyhogy most inkább kussolok. Egy dologra jó ám ez az egész, hogy már semmin sem lepődök meg. Erőteljes pozitív és negatív hatások érnek nap, mint nap, olyanok amikre képtelenség felkészülni. Hát nem készülök.
Csak igyekszem elfogadni. Biztos oka van...

A hangok is így vélik.

Azok után, hogy 3 nem feltétlenül zökkenőmentes, de élvezetes és emlékezetes évet töltöttem fősulin, ahol fokozatosan kiérdemeltük a megbecsülést és a szeretetet az oktatók és munkatársak részéről;
azok után, hogy a tudásért tanultunk és sokszor küzdöttünk, hogy tanulhassunk, mindezt a megfelelő emberektől;
azok után, hogy kis csapatunkat már elkezdték számon tartani a nagy koponyák, már mindenkinek meg volt a maga mentora, mindenki rendelkezett már-már barátinak mondható kapcsolattal, esetleg kapcsolatokkal a nagy nevek közül, és kezdtük úgy érezni, hogy lehet még ebből valami...elkaszáltak minket. Nem tanulhattunk tovább, legalábbis nem a jól megszokott környezetben.

A többség úgy gondolta, hogy nem kívánja folytatni ezt az egészet más intézményben, más tanárokkal. Pár napig én is így éreztem. Erősen gondolkodtam más irányú tanulmányokon, aztán tele lett a pelus, hogy tán nem vagyok elég jó oda. Ami valószínűleg így is van. Legalábbis jelenleg. Így hát maradtam a már elkezdett irányvonalnál, pótfelvételiztem egy másik intézménybe.

Baromira izgultam. Idegen környezet, totál idegen emberek, bizonyítani kell megint, amikor még csak most kezdtem összekaparni magam romjaimból. Igazság szerint most gyógyírként hatna a régi suli, ahol az új ötleteket baromi szívesen megvalósítottam volna szívem csücske professzorommal. Végtére is még csak most kezdtünk el normálisan megismerkedni és tán felmérni, hogy ki mi iránt érdeklődik, hogyan közelíti meg azt, hogyan lehetne ütköztetni a nézőpontokat. Legalábbis én így éreztem.
A felvételi előtt lecsekkoltam a leendő új profokat, és ki is szúrtam egy szimpatikus arcot, akiről a helyszínen két már végzett diák megsúgta, hogy annyira nem jó arc ám. Bezzeg a másik prof, aki még bent leledzett felvételin, na hogy az milyen édes pofa.
Kedvesnek kedves volt mind a kettő. Az egyik kimérten kedves, nekem amolyan végtelenül egyenes és határozott emberkének tűnt, ami nálam nyerő dolog. A másik meg édes pofa volt valóban, nekem már-már túl sokat adott a fene nagy kedvességéből. Ugyanis kiragadott 6-7 sornyit a szakdolgozatomból és azt bizony ízekre szedte. Hát hogy ez itt nincs normálisan kifejtve. Az ott egy ilyen felvezető akármi teccik tudni... Igen, igen, nyilván itt még nincs kifejtve, de akkor sem hat érvként, neki nem tűnik meggyőzőnek. Namármost hitről és tudásról írtam a szakdolgozatomat és nem kívántam egyik mellett sem letenni a voksot. És ezt közöltem is a úriemberrel. Lehet hogy nem kellett volna, mert szemmel láthatóan nem szerette eme mondatomat. Ja bocs, elfelejtettem, hogy épp az egyik egyházinak mondott egyetemen ülök felvételi elbeszélgetésen, de a teremben található emberek közül valaki viszont azt felejtette el, hogy vallástudományról beszélünk, TUDOMÁNY, és nem teológia. Ítéletmentesség kezit csókolom! Vallási nézeteimet az elmúlt 3 évben is nagyrészt magamban tartottam, ezen változtatni nem fogok és nem leszek hirtelen kurva nagy hívő pusztán azért, hogy felvegyenek. Akinek ez nem tetszik az ne vegyen fel, és/vagy nyalja ki a magam módján vallásos seggemet.
Természetesen beletrafáltam a jóember szakterületébe, már nem a seggnyalásra gondolok, hanem a kiragadott pár mondatra, ami valóban nem volt rendesen kifejtve, és az én kurva anyámat, amiért nem tudtam Aquinói Szent Tamás ötödik útját premisszákra bontva elmondani neki. Illett volna valóban. Idáig még mindig oké lett volna a dolog, mea culpa. Viszont ezek után édes mosollyal az arcán megkérdezte, hogy a konzulensem olvasta-e a szakdolgozatomat. Nyugodtan mondjam meg az igazat. Jobb, hogy nem tettem, mert ha az igazamat mondtam volna neki, akkor tuti, hogy egy jól irányzott fejeléssel kezdem a mondókámat. De nem. Mondtam, hogy természetesen elolvasta. Hát hogy ki is volt a konzulens? Ja ő? Hát ő tudományfilozófiával foglalkozik, akkor miért nála írtam vallásfilozófia témában? Mert ő volt egyetlen szóba jöhető jelölt bazdmeg, azért. Ő az, aki nem szarik az ember fejére, aki még ha nem is teljesen ofé egy témában, hajlandó átrágni a kellő szakirodalmat az emberrel, hogy azután a tőle telhető legjobb tanácsot tudja adni. Ezé bazdmeg. Tehát kedvesen, mosolygósan (már amennyire még tudtam mosolyogni abban a szituációban) közöltem, hogy személyes okai voltak a választásnak, úgy gondoltam, hogy ő az a tanár, akivel leginkább együtt tudok dolgozni. És ki volt az az opponens, aki erre a szakdolgozatra ötöst adott? No. Hát ennél a pontnál már nagy valószínűséggel eléggé eltorzult az arcom. Ez van. Ha morcos vagyok, akkor az bizony pokolian kiül az arcomra. Nem megyek el színésznek, viszont legalább a velem szemben ülő ember ráébredhet, hogy épp olyan határt feszeget, amit tán nem kéne. Ha ő nem is, a másik jóember ráébredt, és gyorsan átvette a kérdezgetés jogát. A felvételi ezen részével nem is volt gond. Bár akármennyire sikerült a baromi édes pofának kizökkentenie a nagy nehezen magamra erőltetett összeszedettségből és viszonylagos nyugodtságból, tűrhetően válaszolgattam a többi kérdésre.
Édes pofa a végén igyekezett vigasztalni, hogy hát így is magasan a minimum felett teljesítettem. Magyarán gratulál, fel vagyok véve.

Köszi. Ez remek. Miért is nem érzem magam megkönnyebbülve? Miért is nem vagyok felhőtlenül vidám?
Az oké, ha kritizálnak, de tényleg. Nehezen fogadom, de elfogadom, megfogadom. De ahogy ez tálalva volt...
Hát ezt nehezen emésztettem meg. Mármint még mindig nem emésztettem meg. Tudom, hogy előző oskolában el lettünk kényeztetve és azzal is tisztában vagyok, hogy egy diplomagyárban írtam egy jónak titulált szakdolgozatot, ami máshol tán szart sem ér. Tudom, hogy fel kell kötnöm a gatyámat, mert ez a suli nyilván keményebb lesz. De attól még nem kell ennyire fitogtatni, hogy ez a suli mennyivel színvonalasabb. Igen, valszeg ha itt írom ezt a szakdolgozatot, sokkal többet kellett volna vele dolgoznom. De akkor is miért kell a másik ember munkáját, mind az enyémet, mind a konzulensem és opponensem munkáját ilyen formán lehúzni?
Lehetett volna finomabban is közölni ám, hogy ez ide kevés, de nájsz tráj. Majd segítek gatyába rázni a témát, elvégre ez a szakterületem. Mennyire másként hat, nem?

De segáz. Így is magasan a minimum felett teljesítettem. Az én pontozófüzetemben viszont ez a mai kritikán aluli volt. Emberileg.

Első nap - avagy ami elromolhat, az el is romlik

Pont amikor végképp kikészült idegileg és átment kisgyerekbe, akinek a jó édesanyja óvó szeretetére és gondoskodására van szüksége - amellett, hogy néha pokolba kívánja az alkalmanként számára már túlzásnak tűnő óvást - , jó édesanya ki/bejelentette, hogy elhúz telekre egy hétre. Egy egész hétre!
Máskor ez a nebulót örömmel töltötte volna el, most inkább kétségbeesés öntötte el, és a már amúgy is elhatalmasodó egyedüllét érzése mély gyökeret vert lelkében.

Magyarán kurvára nem örültem neki, hogy pont most akar elhúzni a francba, amikor minden egyes döntésem előtt szükségem van a döntés helyességének átrágására, átbeszélésére valakivel. Szellemi szintemet és lelkiállapotomat tekintve egy hormonoktól összezavart kamaszra hajazok. Kivéve, hogy nem akarok az élő fával is kufircolni.

No, nagy nehezen meg lett beszélve szombatra az indulás. Báty meg barinője felviszik jóanyámat kocsival telekre, kutyástul. Abból nekünk 3 db van ugyebár, nagy, közepes, kicsi méretekben. Báty behisztizett, hogy a fasza új autójába, csak kutyaszállítóban hajlandó bármelyiket is fuvarozni. Namármost, közepes és nagy kutymók nem mai darabok. Reuma, hiszti, süketség, rossz látás, szívproblémák, etc. Életükben nem utaztak még kutyaszállítóban, préseld bele valamelyiket a legnagyobb melegben egy órára, garantált szívroham.
Maradt tehát kiskuty, mint lehetséges kísérleti alany. Kutyát azért kellett mindenképp vinni, hogy egyrészt én ne maradjak itt hárommal, necces a sétáltatás ugyanis, meg jóanyám sem akart egyedül telken leledzeni egy hétig, bátyámék tudniillik egy éjszakát ott töltenek vele, majd könnyes búcsút intenek neki egy hétre.

Én már reggelről ki voltam készülve idegileg, mert számgép bemondta az unalmast. Megint. Pont olyan időszakban, amikor baromira nem kéne (pótfelvételi intézés, doksik feltöltögetése, napi szintű ránézés, hogy nem kúrtam-e el valamit). Első gondolatom az volt, hogy sebaj, felhívom embert, van egy hetünk pepecselni vele. Aztán rádöbbentem, hogy nincs már emberem. Annyira pofátlan meg nem akartam lenni, hogy felhívjam, segítsen már. Tehát csekély reményt táplálva a siker iránt felhívtam bátyámat, hogy ezt meg azt írja ki a gép, fogalmam sincs mi a baja, gondolom megint windows problem, hozzon telepítő lemezt, már ha van. Hozta. Nézegette, próbálkozott, gép valami jelszót kért, kérte anno is, már akkor sem tudtuk. Pedig báty gépe volt ez, még pár száz évvel ezelőtt.
Közben meg már kellett volna indulni telekre, én ideges voltam a gép miatt, báty azért, mert tudta, hogy én ideges vagyok, érthető okokból, anyám meg pusztán azért volt ideges, mert már akkor fáradt volt és indulni akart már. De nagyon. Szóval félig meddig idegbeteg állapotban sikeresen elindultak.
Én meg próbálkoztam tovább géppel, elindítottam sokadszorra, aztán itt hagytam gondolkodni és elhúztam mosogatni, pepecselni. Mire visszaértem működött. Érti a fene. Vagyis gondolom van aki értené, én nem. Bedobtam egy kávét, megnéztem ki keresett az elmúlt fél napban (senki), nekiálltam kimenteni a 'belehalok ha elveszik' adatokat külső vinyóra. Mivel ez hosszú procedúra volt, olimpiát nézve-hallgatva kinyaltam a lakást. Közben báty felhívott, azt hittem a gép miatt hív, ugyanis dobtam neki egy üzenetet, hogy csodák csodájára működik a drága. De nem. A nyaraló kulcsa felől érdeklődött, ami itt pihent az egyik fiókomban, atombiztos helyen. Na ja. Nekem kellett volna átadnom valamelyiküknek, mentségemre szóljon, hogy ha valaki használni kívánja a nyaralót, a kellő mennyiségű fehérnemű és a fürdőruci mellett gondolnia kéne azzal is, hogy valahogy be kéne jutni. Szóval báty nagy szentségelések közepette elindult vissza Pestre. Én meg rámolgattam tovább és sikeresen megtaláltam anyám inzulinját a hűtő ajtajában. Felhívtam, hogy ugyan nincs-e rá szüksége, a csendből, ami a kérdést követte arra következtetek, hogy fogta a fejét egy darabig. Szóval kell.
Mondtam, hogy még most gondolja végig mit küldjek fel bátyámmal. Ó hát fehérneműt sem tett be. Okkéé.
Mire hangosan átgondolta mi hiányzik még, majd elmagyarázta, hogy hogy kell szilvalekvárt főzni (mert annyi van, de annyi...másnap küld is bátyámmal egy adagot,azt főzzem is be rögtön) báty meg is érkezett, kissé meggyötörten. Mondjuk vezetés terén edzésben van, mert Graz és Pest között kocsival szokása ingázni hétvégente. Mint neki a Pest-Bánk táv. Útjára bocsátottam jóanyám cuccaival meg némi jegesre hűtött teával.

Tovább pakolásztam, majd lezuhiztam s olvasgattam némi Frankensteint (ha már a sztorit ismerem filmből, színházból, illendő végre megismerkedni az eredeti szöveggel, be is szereztem kemény kétszáz forintért Göncz Árpi bácsi fordításában), utána néztem némi vízilabda mérkőzést. Miután konstatáltam, hogy ez könnyen elérhető magyar győzelem lesz, és baromira nem izgi (kövezzetek meg nyugodtan) rászántam magam a kutyázásra. Mindezt olyan nyolc óra körül, mondván kilenctől Gyilkos elmék lesz, azt megnézzük esti mese gyanánt, aztán vissza az olvasáshoz.

Kutyséta természetesen nem ment olyan egyszerűen mint terveztem. Miért is ment volna?
Nagykuty csak pórázon sétáltatható, mert megeszi a többi kant, meg mert baszik visszajönni ha hívom.
Közepes kuty meg 14 éves, tyüket, alig lát, menni is néha nehézkesen megy (ne tessen elszomorodni, amúgy nagyon jól van, alszik, zabál, második gyerekkorát éli, általában vigyorogva bámul bele a világba, enyhén degenerált ábrázattal). Őt alapjáraton el lehet engedni, amikor még hallott, első szóra visszajött. Fénykorában ő volt a legértelmesebb kutyánk. Most sem hülye, csak a kézmozdulatokat kevésbé érti, mint a megszokott szavakat. Szóval igen, neki integetni kell, mert hallani nem hall, hiába üvöltözök neki, hogy jöjjön már és ne bámulja oly nagy érdeklődéssel azt a bokrot, nem rejtőzik ott ellen, csak a szél mozgatja.
Nagykuty meg roppant önfejű. Sértődés van, ha nem arra megyünk amerre ő akar. Most hogy öregszik, csak rosszabb a helyzet. Megmakacsolja magát, befeszíti az összes satnyuló félben lévő izmát és a kb. 50 kilójával makacsul ellenáll nekem, amikor szépen kérem, hogy ne gázoljunk át a ligeti kresz pályán, mert tele van pirított anyukákkal, kigyúrt, kopasz apukákkal és bekemsérós elkényeztetett gyermek formájú lényekkel, akik nem néznek ránk szépen, ő csakazértis arra akart menni.
Mire rávettem a megfelelő irányra öregkuty megunta a dolgot és elindult haza. Nagykuty rángatása öreg után, öreg elkapása, pórázra vételezése, megfelelő irány feltérképezése, elindulás megpróbálása.
A ligeti padokon éjjel csövesek tanyáznak. A jobb érzésűek nappal tekintettel vannak arra, hogy a kresz pályát gyerekek használják és általában felszívódnak valamerre. De akad olyan is aki szó szerint szarik az egészre, pontosabban a bokorba, de töménytelen mennyiségben, amitől olyan szagot visz a könnyed nyári szellő, mint amilyen bármelyik fesztiválon terjeng a Toi-toi-ok és mögöttük lévő bokrok környékén, úgy a 4. nap után.
(Kivéve, hogy a ligeti illatokból hiányzik a Toi-toi-os fertőtlenítő szag, annak a kék löttynek a szaga, ami a másnapos embert mindenféle kellemetlen ingerekkel tölti el gyomor tájon.)
Szóval van két idősebb úr(?), akik a ligeti padoknál/on laknak, közülük az egyik  még agresszív is. Amolyan nekem szar, hát haragszom az egész világra amiért idejutottam. És cseszd meg, hogy neked egy kicsit jobb.
Ez az agresszív papi pl. egyszer leoltotta a fejemet azért, mert a kutya ivott egy a kertészek által kinyitott csapból. Hogy ő ott szokott fürdeni, ne itassam ott azt a rühes dögöt. Füüüürdeni???? Itt??? Uhh. Kuty, gyere innen de gyorsan! Rüh nem tenyészik a kutyán, még. Aztán elképzeltem, ahogy gyanútlan anyukák és csemetéik azokon a padokon uzsonnáznak, ahol ez a megkeseredett véglény ontja magából a rossz érzéseit, meg egyéb rossz dolgokat.
Tehát próbáltam a két kutyát magam után rángatva valahogy elkerülni a morcos tekintetű családokat és a véglényt a padon, amikoris nagykuty úgy gondolta, hogy elvégzi már ő is a nagydolgát, oda a csöviwc közelébe. Nem lenne ezzel gond, csak kutynak heveny gyomorrontása volt. Én meg leizzadva próbáltam eltakarítani az eltakaríthatatlan eredményt, miközben azon agyaltam, hogy mit szenvedek ezzel itt, igazán nem oszt, nem szoroz.
Érdekes látványt nyújthattam, ahogy vörös fejjel, leizzadva, egyik kézzel két kutyának ellentartva, másikkal az ötödik zacsit előkaparva szenvedek, de hát ez van. Miután szerencsésen találtam egy kukát, amikből meglehetősen kevés van a ligetben, igyekeztem sietve távozni a helyszínről. Öreg amúgy is menni akart, nagy nem volt jól, úgy döntöttem kisétáltuk magunkat. Amúgy háromnegyed órát vett igénybe ez a rövidke kutyséta, vagy inkább a küzdelem a kutyákkal. Átbóklásztam még velük a nyugodalmasabbnak tűnő pecsai oldalra, ott lenyomoztunk minden izgi illatot, majd hazafelé vettük az irányt. Közben még elcsíptem, ahogy egy kigyúrt apuka
-Mit mondtál te mocskos g#ciláda?! - felkiáltással, ökölbe szorított kézzel megindult a csövilak felé. Bevallom őszintén, enyhe mosoly ült ki arcomra. Gyarló ember vagyok, tudom.

A sikeres séta után megetettem dögöket, elrendeztem mindent (alvósszőnyeg lerakása, mert dráma van, ha elfelejtem; tüzelő macska lábbal történő óvatos kihelyezése a szobámból, ne vernyogjon nekem itt egész éjjel; kellemes kereszthuzat biztosítása a lakásban, nehogy hőgutát kapjanak a drágák; kutyatálak elpakolása az útból, mert a reggeli kávémért konyhába kimászás alatt elvágódom bennük; reggeli kávé bekészítése, hogy csak az indító gombot kelljen bemérni és eltalálni) és mint aki jól végezte dolgát elhelyezkedtem a kényelmes fotelben, hogy végre megnézzem az esti mesét(Gyilkos elméket). AXN-en adás nuku. Mind a három behalt. Többi adón minden oké. Heveny nem értés, szitkozódás, kapcsolgatás, várás...semmi. Nehogymár legalább az estém nyugis legyen. Nagy sóhajtás után tévé kikapcs, zuhi, ágyba be, könyv elő. Az esti olvasás álmosít, tehát könyv lerak, villany leolt, alvópóz felvétele. 10 perc után elkezdtem forgolódni, nem bírtam aludni. Tévé bekapcs, keresek valami bamba műsort altatónak, AXN remekül szuperál. Gondolom ha türelmesebb vagyok előbb-utóbb visszatért volna az adás. Így végül ház dokira aludtam el, majd fel is keltem úgy 6 órával később, kialvatlanul, fejfájósan.

Szóval eddig csudásan alakulnak a dolgok. Azóta sikerült konstatálnom, hogy a nagy fejetlenségben lemaradtam a 400-as vegyes váltóról.

További rém izgalmas napjaimat is valószínűleg közvetíteni fogom. Mert bár rengeteg dolgom akad, mégis unatkozom. No meg nincs kihez beszélni. 

Második nap

Bátyámék tegnap hoztak ajándékot. Grazi mikrobiológiai laborban kitenyészett influenzát. Báty barátnőjére átragasztotta az egyik kedves helyi kolléga, barátnő átragasztotta bátyámra. Tegnap arra panaszkodott, hogy megfázott a kocsi légkondijától, ami a kutya miatt oly annyira felkapcsolt...
Mikor ma iszonyat torok- és fejfájással, meglehetősen gyenge állapotban sikerült kikecmeregnem az ágyból, sikeresen levontam a következtetést, hogy nem dáthájuk volt a drágáknak, hanem vírus. De nem is akármilyen!
Egy nap alatt nem szokása egy mezei, szaros pesti influenzának leterítenie. Hát ennek sikerült.

Segáz. Mai napom tömören: 40 fok melegben influenzásan szilvalekvárt főzni (első próbálkozás) = nem vicces. Az a tipikus, fogalmam sincs mi a frászt csinálok állapot.

És a többi...

Mivel az influenza miatt képtelen voltam gondolkodni, ezért nem is írtam le az egy hetes magányos szenvedés többi napját. Szerdára már olyan szarul voltam, hogy az 5 percre lévő gyógyszertárig alig bírtam elmászni. Az első 3 napban ugyanis nem sikerült pihenni. Egyrészt a 30 kiló idecsődített szilvával kellett valamit kezdeni, másrészt nem bírtam lenyomni a lázamat, ami viszont nem hagyott aludni éjjel sem. Lázcsillapítóval 37,6-on megragadtam. Kutyákkal volt a legnehezebb egész héten. Nem lett volna gond, ha nem vagyok szarul, akkor külön sétáltattam volna őket és akkor tán nem festek úgy minden reggel, s minden este, mint a városligetben keresztre feszített vörös hajú (és fejű) Jézus.
Eközben el kellett intézni a pótfelvételit is. Tehát a postáig is kénytelen voltam elmászni. Az még rendben is lett volna, rákészültem lelkileg. Viszont egyik kollegina tanácsára a mindenféle szükséges papírok mellett szándékomban állt elküldeni szakdolit is, készüljenek a vizsgabiztosok is, ne csak én. Másfél óra alatt sikerült kinyomtatni, viszont nem tudtam összetűzni. Spiráloztatni meg nem akartam, így is félő volt,  hogy alig bírom majd bepréselni a borítékba. Valahol találtam valami irat összefűző akármit, lesz ami lesz, már nem izgat alapon rábiggyesztettem a firkálmányomra. Nagy szenvedések árán feladtam, ha már kimozdultam elkúsztam vásárolni is. Lehet, hogy páran nem tudjátok, de nekem az arcomra van írva, hogy minden őrült, barom állat találjon meg egészen nyugodtan, minden vágyam meghallgatni a nyomorát, ez életem igazi értelme. sőt, ha lehet, még köpjön is arcon az illető (volt ilyenre példa). Szóval miután sikeresen teljesítettem a postás, vásárlós küldetést, felvonszoltam magam a trolira, mely egészen a megváltást ígérő otthonig visz, és ledobtam elnehezült testem az első szabad helyre, amit megláttam. Kár, hogy nem néztem jobban körül. Feltűnhetett volna ugyanis, hogy elég gyanúsan üres a trolinak az a fele, ahová sikerült lepakolnom magamat. Természetesen egy diliházból frissen szabadult, meghatározhatatlan korú jóemberrel szembe sikerült leülnöm, aki úgy gondolta megosztja velem szabadulásának örömhírét. Mutogatta a papírt, hogy kimenőt kapott, hogy részt vehessen egy családi összejövetelen, aminek az az apropója, hogy a 6 hete eltemetett nagypapáját kiásták, és csodák csodájára életben volt, úgyhogy most végre, oly sok idő után együtt lesz a család újra.
Hála a jó égnek, csak 3 megállónyit utaztunk együtt, de nagyon igyekezett rávenni arra, hogy menjek el vele a buliba. Valahogy nem volt kedvem. Gondolom az influenza miatt....

Miután szerencsésen túléltem a túrát, szilvából lekvár lett, kimozdulni csak a kutyákkal kellett, igyekeztem minél többet aludni, legalábbis próbálkozni. Péntekre már egészen tűrhetően éreztem magamat, leginkább csak azért, mert nem nyomasztott a felvételi intézése. Viszont kaptam a (remélhetőleg) leendő oskolától egy telefont. Hogy hát én ugyan mi a fityfenének küldtem el ezt a rengeteg papírt, nem kellett volna. Mondtam a drága hölgyikének, hogy a pótfelvételis infó vonalon senki semmi értelmeset nem tudott nekem mondani, kérdeztem, hogy el kell-e küldeni az oskolának ezeket a papírokat, ott nem tudták, de legalább kedves volt a hölgy akivel beszéltem, és azt mondta baj nem lehet belőle, inkább küldjem el. És én is így gondoltam. Hát hogy ő most mit kezdjen a szakdolgozatommal?! Elteheti, de úgysem fogja senki sem elolvasni. Jóédesanyádat, kedves morcos hangú, nem tudom miért megsértődött hölgyike, akkor tedd el, leszarom. Nagyon nem volt ám képben a csaj, szerintem még valahol a nyaralását töltötte épp gondolatban és a halál f@szára kívánt engem, amiért kénytelen volt felhívni. A felvételi elbeszélgetéshez szükségesek ugyanis a doksik amiket elküldtem, a szakdolit ugyan valóban nem kérték, de egyik kedves kollegina elküldte, és jól jött ki a lépés a felvételin. Úgyhogy semmiféle hibát nem vétettem. Viszont a vérnyomásom és a lázam felszökött a hívás után.

Nyugtató gyanánt úgy döntöttem megpróbálok sorozatfüggeni, letöltöttem tehát a Once upon a time c. sorit, hátha bejön. Bejött. Szerelmes lettem Robert Carlyle Rumplestiltskin-jébe. El bírnám viselni, ha itt vihogna az ágyam szélén, kötnék én vele olyan alkukat, hogy megemlegeti.
Mivel jelenleg csak egy évadnyit bírtam függeni, azt le is zavartam két nap alatt. Így még időben neki is tudtam esni a felvételihez szükséges olvasmányoknak. Két könyvet köll átböngészni, mindkettőt olvastam már, többször is. Gondoltam, hogy elég ha átnyálazom, de nem. Alig emlékszem belőlük valamire. Gáz. De ez van. Még időben vagyok, bár mondanom sem kell, semmi kedvem most ehhez. Szakmai könyvek...3 évig csak ilyeneket olvastam, még akkor is, amikor nem kellett volna, pusztán szerelemből. 3 év után végre rákaptam olyan könyvekre, amik nem köthetőek a tanulmányokhoz, és most semmi kedvem visszatérni a jól megszokott kerékvágásba. Pedig a diplomaosztó után nagyon kétségbe voltam esve, olyan céltalannak tűnt minden. Rajtam kívül mindenki örült, hogy végre vége. Bennem inkább a most mi a f@sz lesz, hogyan tovább érzések kavarogtak. Most van hova tovább, csak jelenleg nincs hangulatom hozzá. A nyaram eltelt az önsajnálattal, most hogy épp jövök kifele a gödörből, kedvem lenne kissé kikapcsolódni, csak már nincs nagyon rá idő...

-háztartási baleset eredménye: szétégett váll, nyak, kéz.

-nőiesség kibontakozásának eredménye: jobban érdekel az, hogy gusztustalanul nézek ki, mint az, hogy még kibaszottul fáj is.
 

-konklúzió:többet nem rántok májat.
 

csak akkor tudok önzetlen lenni, ha már meg van (legalább majdnem) mindenem amire vágytam.

ha elhatározom, hogy jó napom lesz, akkor jó napom lesz. de úgy Isten igazából jó nap. csak baromi nehéz ilyesfajta elhatározásra jutni úgy, hogy minden reggel fáj felkelni és kora délután lesz, mire egyáltalán fel bírom fogni saját magamat.

mondja már meg valaki, mi a jó atya úristenér vannak elátkozva a szülinapjaim?!

minél többet tudok, annál hülyébbnek érzem magamat. és ami még rosszabb, egyre hülyébbnek tűnnek az emberek és ezt egyre nehezebben tolerálom.

minél többet tudok, annál hülyébbnek érzem magamat és annál nehezebb elfogadni és tudatosítani magamban, hogy bizony van olyan dolog amit tudok.
és ez is úgy működik, mint a jó napom lesz dolog. mik ezek a kurva kapcsolók az emberben? és miért tűnik néha egy könnyed pillanatnak felkapcsolni őket, máskor meg roppant küszködésnek az egész?

néha szeretnék kevésbé érzékeny és kevésbé befolyásolható lenni. ugyanakkor hányingert kapok az érzéketlenségtől. de kell belőle valamennyi ahhoz, hogy sikeresen játsszam végig az életet.

ha az ember saját magának teremti meg életét, akkor miért nehezítettem meg ennyire magamnak a dolgot? persze tudom a választ, vagy inkább tán néha egy egy pillanatra érzem, de többségében legszívesebben pofán vágnám magamat és közölném Énnel, hogy én ehhez túl gyenge vagyok. bár Én valszeg képembe röhögne, mert ezt a mondatot én utálom a legjobban. talán életem során kétszer ha kimondtam.
 

családunkban örökletes a hajlam a hipochondriára és az önsajnálatra.
én ezt már tökélyre fejlesztettem. pár nap letargia alatt sikeresen létrehozok magamnak egy minimum 1 hetes, makacs kórságot. ezzel baj nem is lenne, ha idő közben nem változtam volna meg. a letargia kezelésére még mindig ezt a módszert alkalmazom önkéntelenül is, viszont már nem bírok ki tétlenül több napot úgy mint pár éve, amikor élvezettel zártam magamra az ajtót, hogy sebeim szertartásszerű nyalogatása közben senki se zavarjon meg.

újabban vergődök. ha szellem nem bírja az életet, idegek felmondják a szolgálatot, test lebetegszik. szellem más kiutat keresne, elmerülne valami üdítően mély témában, hátrahagyva saját gondjait. de a test nem enged, makacsul ragaszkodik a kórhoz ami gyötri, gyötörje csak, elvégre szenvedni jó. ezt látja itthon, ezt látja az utcán, ezt látja ebben az országban, benne van a génjeiben.
eközben lélek kutyául érzi magát és rettentően szenved, szenved az állandó kettősségtől, az állandó visszahúzó erőktől, lassan darabjaira szakad. menekülne.
 

Én meg csak ül itt és vár valami jelre, hogy merre s hogyan tovább. oly annyira várja azt az átkozott jelet, oly annyira igyekszik belelátni a jövőbe, meglátni a helyes utat, hogy nem veszi észre Isten ujjának finom böködését, hogy hé, te idióta, vedd már észre, fogd már fel, hallgass már az érzéseidre, annál tisztább és érthetőbb jelet úgysem tudok számodra küldeni, talán csak akkor ha prófétát élesztenék hirtelen, aki a képedbe vágja, a szádba rágja azt, amit magadtól is észrevennél, ha nem törtetnél előre céltalanul a semmibe, mint Kierkegaard törpéje, aki a megszökött királylányt keresve felkapta hétmérföldes csizmáját és egy lépéssel túlhaladt rajta.

csendben figyeld a jelet.

az, hogy bizonyos dalszövegek és nagyon elmésnek szánt mondatok, mondjuk filmek végén, amolyan vonjuk le a tanulságot és mondjuk meg a tuti zárómondatok, értelmüket vesztik.
pontosabban rá kell döbbenned, hogy sosem volt értelme, csak most kényesebb a füled az ilyesmikre.

legidegesítőbb az egészben, amikor megkérded a körülötted lévőktől, hogy ennek most volt valami értelme? és ők persze mondják, hogy igen, igen és már kezdik is magyarázni a lényeget, amit te egyetlen keresztkérdéssel félbeszakítasz és ráébreszted őket, hogy nem, nincs értelme a mondatnak és így nem csak a te örömöd veszik el, hanem már őket is basztatja, hogy nem lehet egy átkozott filmet megnézni a társaságodban anélkül, hogy unott pofával ne csapnád agyon a hangulatot egy kurva mondat miatt.

ha az ember lánya benyel vmi bacit ami állandó hányingert okoz, akkor:

-tuti, hogy mindez akkor történik, amikor a pestisről kell beadandót írni.
-amikor még az enyhe öblítőillattól is görcsbe rándul a gyomrod, az 1es vili tele van hugyszagú csövikkel, hagymaszagú bácsikkal, agyonparfümözött hölgyikékkel.
-mivel immunrendszered a padlón, ezért tuti hogy azon a vilin vannak hurutosan köhögő bácsik, akik tuti hogy csak ott tudnak leledzeni, ahol te is. ha odébb mászol, ott is köhög vagy tüsszög valaki, vagy csak simán annyira retkes, hogy szíved szerint leöntenéd hypoval.
-békási HÉV ugyanez, csak ott még csúnyán néző nénik is vannak.
-ha ezeket nagy nehezen túlélted, a lakótelepen tuti az orrod előtt ürítik a kukákat és a lágy szellő(kibaszott orkán)a rohadó szemét szagát pont az arcodba viszi, csak hogy el ne bízd magad, már ami a "nem fogok hányni csak azért sem"-et illeti.
-végre bent vagy suliban, aránylag rendben is vagy fél doboz cigi elpöfékelése után. de nem lesz ekkora mákod, mert kopt órán olyan szöveget fordíttad veled a tanár, ahol a kedves szerzeteseket kardélre HÁNYják a barbárok. és szakad a hús és fröcsög a vér és hogy is van ez a qualitativusszal?
és ekkor jön el az a pillanat amikor átfut az agyadon, hogy életeben először itt a főiskolán szégyen szemre be fogsz hányni.
de nem, még ezt is túléled.
még a hazautat is túléled. sőt a vilin még át is adod a helyedet a szatyrával jelzésképpen a válladat böködő maminak, mert úgy tűnik te vagy az egyetlen jól nevelt idióta állat a járaton.
otthon már igazából éhes is vagy, hisz megint nem ettél egész nap semmit, mit egész nap, lassan 3 napja alig valamit...
és mi vár otthon?

hurka bazdmeg. hurka. zsírban tocsogó hurka. mi más?
 

vagy inkább hogyan?

legyek megint agresszív kismalac és küldjem el új csoporttársakat a jó kurva anyjukba, csak hogy tudják hol a helyük?
esetleg agresszív kismalacot tartsam meg magamnak és megint csendes magányomban törtessek előre, abszolute leszarva mindenkit aki körülöttem van?
hm? most melyik a jobb?
most melyik pokbibi kell, hm?

oké, azt tudom, hogy tavaly fasza volt minden, most nem az és nem ülhetek megint magamat sajnálva a saját kupac trágyámon azt hajtogatva hogy szar az egész, de az bazdmeg. a tavaly kényszeredetten megtalált pozitívumokat most nem látom sehol, nagy valószínűséggel azért, mert nincsenek. legalábbis azok amikre számítottam.
kedves új csoportom idősebbekből áll ugyebár. gondoltam hogy ha ők tanulásra adják a fejüket akkor biztos nagy elhatározás van mögötte és milyen inspiráló lesz majd ilyen közegben együtt okosodni.
lófaszt.
nem tudom a pontos indokokat, és tisztelet a kivételnek, de a többség azért van itt, hogy legyen diploma, legyen jobb állás. cseppet sem jobbak az általuk oly előszeretettel szidott fiatalságnál, sőt.

és igen, erőteljesen meg lettem bántva általuk. kritikát elfogadok, nehezen ugyan, de megemésztem még ha dühös is vagyok miatta. nálam ez a düh általában inspiráló hatású. de a rosszindulat...
és nem, nem tudom leszarni, mert alapjában véve érzékenyebb vagyok most, mert nem találom a helyemet, nem tudom hogy lesz két év múlva. mit két év, már kövi félévtől kétséges, hogy lesz-e értelme az egésznek.

és emellé jön az is, hogy többet vagyok itthon, több jut az itthoni szarból is. és lassan nem bír már többet a vállam. ez van. meg a folyamatos rémálmok. aztán meg csodálkozom hogy fáradt vagyok reggelről meg szar a kedvem.

kedves Jézus!
jó volna ha kisöpörnéd legalább itthonról a sok negatívumot.
vagy sózzam fel a lakást? esetleg használjak inkább téglaport?


 

hogy a világ valahogy nem tolerálja, ha rottyon vagyok.
más lehet ám szétesve, lehet ám eszetlen állapotban, lehet bizonytalan, de én nem.
az egy dolog, hogy alapvetően szeretem jól beosztani az időmet és a kövi nap bizonyos pontjait tuti fixre tudni, igen, alapvetően így működöm. de ha ez változik és reggel kábán és lázasan, két fulladásos köhögőroham között még nem tudom, hogy itthon maradok meghalni, vagy erőt veszek magamon és megyek tudatot tágítani, akkor kérlek alássan a környezetem úgy tűnik szétesik.
és még jóformán el is küld a picsába, hogy méér nem tudom mit akarok.

persze ez tök jellemző. addig amíg magabiztos vagyok, addig van támogatás. amint kicsit elbizonytalanodom valamiben és azt megosztom szűk környezettel, rögtön jön a jól betanult sablonszöveg, meg a támogatás hiánya.
részemről mi erre a reakció? nem beszélek a bennem zajló dolgokról. ami meg persze furcsa, mert hát én mindig megaszondom mi van és jön a faggatás. haragszol? miért nem mondod el mi van?

és így megyünk szépen lassan megint egymás agyára.
szóval szeretem ám, ha nem vagyok teljesen jól, van nekem is egy kupac trágya az életemben, amit valahogy fel kell számolni, így nem tudom más kupacát is bevállalni és ezt a világ nem bírja elviselni.

Kedves Jézus!

Aaarrrrrggghhhh meg hörrhörr és nyüff nyüff.
Oldd meg!
Nekem most nincs hozzá erőm.
 

Kösz.

 

kissé elhasznált, őrületbe kergető felmenőmet eladnám jó pénzért, esetleg cserélném lakásra+kocsira+ép idegekre+egyszerűbb személyiségre+nyugodt éjszakákra+kevesebb kombinálásra+jó időre+némi egyedüllétre+több nevetésre+nagyobb életkedvre+lottóötösre+sikeres karrierre+Rád, hogy a közelemben légy+Hórusznak nagyobb fekvőterületre+David Tennantot vissza Doctornak+Mogács Dánielt miniszterelnöknek+kérem vissza Stanley-t,a csavarhúzót.

ezen kívül szeretnék több filozófiát és kevesebb médiás szart az órarendbembe. azt is délutántól maximum koraestig. hajnali 8-tól tartó előadás békáson kizárt. követelem vissza a kopt óráimat is és szeretnék többet megtudni az ókori zsidóságról, tehát tessék visszaszolgáltatni tancsinénimet is. karó a seggében maradhat, tudásából viszont nem elvenni! továbbá lehetne még kicsit nyár még így oskola előtt, mondjuk egy hónapig, amíg én eltűnnék szem elől magaslati levegőt szívni s ágyból nem túl sokat kimozdulni, max. gyrosért...
főzök cserébe paprikáskrumplit.

érdeklődni itt, kommentben.

sikerült kicsit visszakanyarodnom Jézus téma felé. The second coming című, Krisztus utolsó megkísértéséhez hasonlóan nem túl egyszerű filmmel. persze ez utóbbi kicsit "komolyabb", de attól még előbbit is szeressük.
Jézus eljön másodszor is és az emberiség magához hűen undorító mód reagál rá. pont ahogy várnám. hisztéria, őrjöngés, egymás eltaposása, hogy közelebb jussanak hozzá, mások inkább kinyírnák, mert hát mi a faszér' van itt, csak összezavar mindent. ő meg közben aktívan nem érti mi ez a reakció és mi legyen a kövi lépés.

no hát ezt ecseteltem épp édsanyának kutyséta közben, amikor végre, hisz már oly rég nem talált be, most ismét jött egy fasz, a fasz gondolataival, épp akkor amikor a filmbeli emberek reakcióit meséltem, s édsanya mondta hogy na igen, ilyen hülyék az emberek, na pont akkor megszólalt egy halkan mormogó hang a hátam megett, hogy megmorogta a kutya. ránéztem, ő meg agresszív fejjel kérdezte hogy miért morog a kutya.
hát eccsém ez kb olyan hogy miért szaratom oda a kutyámat, mondom nem szaratom, szarik az magától, nagy fiú már. egyébiránt eltakarítom, úgyhogy oly mindegy hova pakolja.
szóval emberünk állt ott kissé értetlen, de annál inkább mérges fejjel, hogy miért morog rá a kutya.én meg mondtam rá hogy nézz magadra ember, vajon mé'?
erre, mint valami droid, megint elmondta hogy megmorogta a kutya. és állt ott mint egy faszent.
-és?
-hát meg is haraphatott volna.
-megtette?
-nem. de megtehette volna.
-megtette?
-nem, de...
-nem tette meg. pont. ha harapós lenne, nem lenne elengedve.
-de...
-a kutya nem veszélyes, de én igen. menjél szépen tovább.
-mit ugatsz?
-nem ugatok. mondom. menj tovább.
s lőn.

valahogy annyira tipikus, hogy amikor hányingert kapok csupán a "képzeletbeli" seggfejektől, találkozom valóssal is. jó viszont hogy nem öntött el az ideg, csak hülyén néztem rá, hisz másként nem is lehetett volna.

Kedves Jézus,
ha jössz, inkább csendben tedd és apránként férkőzz be az elmékbe. a kiállok megmondani a frankót módszer már régóta nem műkszik.
 

valaki kb egy hete átböngészte a blogomat, rendesen. no hát ennyire nem vagyok érdekes. de azért kösz.

én azt hiszem nem lennék most képes végigolvasni az elmúlt tán 3 évet. pláne furcsa belegondolni, miért is kezdtem el írkálni és mi az oka mostanság annak, ha rögzítek valami elmebeteg gondolatot. anno alig vártam, hogy kommentáljon valaki, most meg leginkább csak kiírom magamból a dolgokat, aztán legfeljebb, ha barátok olvasák kitárgyaljuk. sokszor ha nem írnám le ide, szóba sem kerülnének ezek a témák.

következő csámcsognivaló:
úgy hozta az élet, hogy faszányos döntés előtt állunk, én s édsanya. lehet tán megint egyedül fogok élni. amiről még mindig az a véleményem, hogy biztosan előnyömre válna, megint, csahogy tartok tőle, megint.
anno örömködés volt a vége, mert végre lehetett majd minden nap házibulizni. no de most aztán nem nagyon vágyódom ilyesmire. sőt. néha úgy menekülök ám haza, hogy végre egyedül lehessek.
úgyhogy már tegnap este elképzeltem milyen lenne nekem egyedül. hirtelen elöntött a kétségbeesés. azért elég tré egy hosszú nap után hazaérkezni az üres lakásba. meg azon is gondolkodtam, hogy most valahogy ketten viszünk itthon mindent és így is alig marad időnk (évközben) bármire is, na erre jött a gondolat, hogy kövi évtől ráérősebb leszek. no meg az is hogy meló lesz. mármint ha találok valami normálisat. nagy hirtelen totál átalakulna az életem, ha most úgy döntünk. és erre megint az jön, hogy jobb úszni az árral, mintsem kapálózni ellene. meglátjuk.
csak furcsa, hogy mindig ilyen drasztikusan oldja meg az élet azokat a szitukat, amiken éveken keresztül nem tudtunk változtatni. na ez nem kedves. tőle. viszont hasznos.
 

akkor vagyok teljes, ha hétről hétre van mit megfejteni, ha megyek s csinálom és szenvedek és küszködöm vele, meg vért izzadok de látom eredményét. most meg napról napra csak ülök és nincs semmi fejtegetni való, csak az a sok barom ember a városban, itt szemben az út túloldalán, a ház előtt és még a ligetben is, nehogy csendben el tudjak gondolkdoni azon hogy hogyan tovább.
megváltást vártam attól, hogy elmászok könyvesboltba s valami könnyű, finom, amolyan Hofis nyári olvasmányt szerzek. itthon ki is néztem magamnak, olvastam belőle részletet, büdös szót nem értettem belőle, gondoltam épp megfelelő lesz.
persze (eddigi) kedvenc könyvesboltomban semmi olyan nem volt amit kerestem volna.
alapvetően a filozófia szekció tele van "valósítsd meg önmagad" meg "lépj a szeretet útjára" meg "istenes" szarokkal (már elnézést ha megbántok valakit, beleértve magamat is). s hol van Tőzsér, kinek írásába beleszerelmesedtem mostanság?
kérdeztem eladóhölgyikét a kipécézett könyvről, aszonnya benne sincs a rendszarban, majd mosolyogva közölte, hogy én mindig olyan jó könyveket keresek, amikről ők sosem hallottak.
hát izé. jó. inkább nem mondtam semmit, mert hölgyike úgyamúgy beszerzett nekem majd 2 hónapnyi utánajárkálással egy régebbi kiszemeltet, amit tényleg sehol nem lehet kapni.
kár hogy most épp nem arra vagyok rázizzenve. Anci is hülyén nézett rám hogy mást nem veszünk? ne vegyük meg amit a múltkor néztél csak nem fért bele a keretbe?
aztán méginkább hülyén nézett amikor közöltem, hogy most egy kicsit elég volt Jézusból meg Istenből, most valami elmetorna kéne mert leáll itt nekem, érzem. és ha agy leáll, test is befárad, lélek elkezd halódni, pontosan tudom mi következik ezek után, éveken keresztül szenvedtem tőle, s most nincs kedvem hozzá. letargia, távozz tőlem.

alapvetően az a baj, hogy istenített nagyokosok közül egyetlen egyben NEM csalódtam, s talán emiatt a filozófia az ami egyedül kikapcsol és örömet is bír okozni. de most nem "tömeges" filozofálgatásra vágyódik test és elme, csak úgy magamnak akarom az érzést, hogy milyen lehet denevérnek, zsiráfnak, pirosnak, barnának, asztalnak, bátornak vagy Szókratésznek lenni. pláne bátor Szókratésznek. bár jelenleg se bátor se Szókratész nem vagyok (asztallét már inkább bejátszik). inkább vagyok ismét Plótinosz, öreg és érthetetlen. néha még vak is kicsit, ugyanis felfogás belassult, ennek köszönhetően lassabban fogom fel amit látok, ami igen kellemetlen, s néha veszélyes is. de hát vigyáznak helyettem magamra az Égiek, emiatt nem görcsölök.
azon inkább, hogy kezdek megint hisztis, sírós-kibukós lenni, ami annyira de annyira nem fér már bele önképembe. megint nagytakarítani kéne, mi is az ami belefér, mi az ami nem, kukába vele. mit akarok milyen legyek? mi legyek? ez az ülős-merengős kupac szar biztosan nem, bulizós,látszat-üresfejű picsa sem, bár az manapság olyan nagyon trendi. kár hogy kiráz a hideg az affektálástól meg a vinnyogástól, mert amúgy biztosan népszerűbb lennék.
itt van ám már belül jövendőbeli önkép kezdemény, csak még furi. azt hiszem sosem gondoltam volna, hogy olyan leszek, ugyanakkor másra sem vágytam. csak valahogy magamra kéne ölteni. hátrahagyni mindazt ami hátráltat ebben és konok kos módjára ezt az utat kéne követni.
csak ezzel az a bajom, hogy néha olyan mint amikor hirtelen fogysz/hízol/nősz/összemész, elmész vásárolni és a megszokott méretet veszed aztán otthon konstatálod hogy ez nem jó bazdmeg. de miért nem? nézed magad a tükörben és csak akkor kapcsolsz, hogy megváltoztál. és megint meg kell tanulnod mi áll jól neked. a régi göncöket meg vagy kidobod, vagy megtartod annak reményében hogy egyszer még jó lesz.
de jó lesz? vagy ezek a lelki fogyások/hízások/növések/összemenések végelegesek?
jó lesz még a félretett lelkigönc valamikor? mert ha felveszed már megváltozott lélektestedre kényelmetlen lesz... nem fogod jól érezni magad benne. akkor meg minek megtartani? szép emléknek? a szekrény kapacitása is véges. dobjak ki mindent? de annyi új göncöm meg még nincs, hogy feltöltsem a szekrényt. vagy csak félek megszabadulni a régitől. hátha nincs "keret" arra a sok újra, amire szükségem lenne.

amúgy meg pontosan tudtam hogy ez lesz. ezt akartam. csak most egy kicsit megálltam valahogy. és hiába mondom meg mondja más is az annyira odaillő szót: elfáradtam. nem bazdmeg, nem vagyok fáradt, ez nem is el-, s nem belefáradás, csak még nem értem el azt, amit akarok és megint nagyon nagyon türelmetlen vagyok, jó szokásomhoz híven. és nem tudom mihez kapjak. bezzeg amikor nincs időm semmire akkor azt a nem létezőt is percre pontosan, precízen be bírom osztani. most meg hogy lenne idő, elúszik szépen a fejem felett, nekem meg még csak fel sem tűnik sokszor, így integetni sem tudok neki.

kicsit olyan most mint amikor megismersz valakit, szerelmes leszel és ha nem vele vagy, folyton rá gondolsz és ettől megáll az élet. mozdulni sem vagy képes, csak ülsz és próbálod felidézni azt az érzést, amit a társaságában érzel. olyan mintha ilyenkor egy darabkád hiányozna, nem? csak vele vagy egész.
na. már csak meg kéne találon azt a darabkát, hogy végre megint(?) egész legyen a lélek.
minden nap, ne csak szerdánként.
 

ha arra kéne figyelnem, amit érzéseim súgnak számomra, mert valójában az adja meg a tényleges helyes útat...
akkor lehet tán filozófia szakra kéne menni.

csak azzal mi a rákot kezdek?

mondá az Úr s lőn. működik. ha nem görcsölsz rajta. már az akaráson. ez volt tegnap.

aztán jött a mai nap és megint úgy éreztem, jobb lett volna ágyban maradni.
megint kezd elönteni az emberundor, de ha az még nem is hát jó nagy adag fogdmárbeapofádkitérdekel.
köszönhető ez ismételten drága jó atyámnak, aki most már kezdi tényleg túlzásba vinni. bár nála mindig tágul a határ. lassan ott tartok, hogy nála mindennél van lejjebb és igazából semmin nem kéne meglepődni.
és megint ott tartok, hogy elfáradtam. de nagyon. nincs erőm nekem ehhez az életnek nevezett valamihez, ami nagyon úgy tűnik, hogy ha szerencsés vagy, akkor ad pár jó pillanatot, amit értékeljé' de kurvára, mert amúgy rádömlik a szent szar és ellep ha nem tudsz világosságot gyújtani elmédben egy szép emlékkel és egy jó érzéssel.
de elfáradtam bazdmeg. és ilyenkor sehol egy szép emlék, erőltetve látok csak magam előtt egy megnyugtató mosolygó arcot, amibe még tudok kapaszkodni, de lassan ő is ki fog veszni az életemből. hol van egy támasz ilyenkor aki kézen fog és őszintén azt bírja mondani, hogy semmi baj, holnap új nap és jó lesz?! nem jobb, hanem jó. és nem önti még ő is rád a maga kis trutymóját, hogy neki könnyebb legyen, az meg már le van magas ívben szarva hogy a te vállad sem bír ki mindent. és aztán meg hülyén néznek rád ha kifakadsz mert nem bírod és bőgsz mint egy hülye, pedig nem szoktál.
nem a faszt nem, csak nem mások előtt. mert kifelé erősek vagyunk meg megyünk és csináljuk, törjünk az útat azzal a konok kos fejünkkel.
de elfáradtam. kéne valaki aki leállít ilyenkor, rám szól hogy hagyd, biztos oka van, nem baj hogy így van, ne görcsölj rajta ne láncdohányozz és ne vágd tönkre magad idegeskedéssel, mert aztán szopsz több hétig a gyenge gyomrod és idegrendszered miatt, szedheted a fájdalomcsillapítókat az állandó migrénre, amitől viszont gondolkodni is képtelen vagy és hoppá hoppá vizsgaidőszak van, teljesíteni kéne, ha másért nem hát magad miatt. és persze ott van az a faszszopó is aki hú te figyi vigyázzá mert tuti meg fog szivatni. isteni. komolyan.
most szeretnék embriópózba bebújni a takaró alá, leginkább azért mert kipurcant a gyomrom is és kibaszottul fáj, meg azért is hogy had árvuljak már el én is kicsit,jó? kicsit had essek szét. ne kelljen már folyton erősnek lenni. szeretnék gyenge lenni akinek szüksége van egy erős emberre maga mellett.
de ehelyett töketlen barmok vannak mellettem, tisztelet kedves Édsanyámnak, aki tökösebb mint bármelyik hímtaggal rendelkező állítólagos férfi a családunkban és így vagyunk itt kettecskén akik próbálunk erősek maradni és tűrni ezt az apa nevezetű faszt.
és még csodálkozom hogy képtelen vagyok összehozni egy normálisnak nevezhető párkapcsolatot. hát min csodálkozom? gyönyörű férfipéldák vannak előttem. komolyan. le a kalappal. baj van? igyuk le magunkat. vagy a másik, az meg inkább szarik rá, ne is tudjon róla, úgy könnyebb. és akkor nyissál bazdmeg. nyissál, szeresd és ne rohanj el az első adandó alkalommal amikor szembesülsz azzal hogy már megint te vagy a tökösebb. add ezt fel, add fel azt amiben felnőttél és amit magadra szedtél mert muszáj volt és gyengülj el. másra sem vágyom de nem megy. legalábbis nem könnyen. pedig jó volna.

tessék. kiengedtem magamból. kezdj vele amit akarsz. befejeztem. holnap felkelek és csinálom tovább mintha ez meg sem történt volna, mintha nem ülnék most itt bőgve egyedül. befejezem már most és csinálom már most, hogy Anci ne lássa hogy kibuktam mert attól ő is gyengül.
csinálom. persze.
de meddig?
 

ha valami elromolhat, az el is romlik. ha esélyes hogy egy szakirányt nem választanak elegen, akkor nem is indul.

viszont én meg fogok fulladni. nem tudok mit kezdeni azzal a helyzettel, ha valami nem úgy alakul ahogy én azt akarnám s elterveztem, majd ezek után tehetetlen is vagyok, nem tudok semmin se változtatni és kénytelen vagyok behódolni annak ami van. annak, hogy mások döntsenek az életem felett. annak amit már megint csak úgy nevezhetnék hogy pénz, holott ez a fogalom számomra már valami undorító, elhízott, drágaöltönyös, öntelt és számító fazont takar, akinek a második neve politika. és borzasztóan szeretném istenesen megruházni egy magasabb cél érdekében.

hogy a tökömben valósítsam meg önmagam ha nem adnak rá esélyt és birkaneveldébe sorolnak a többi bégető barommal egyetemben, akik önként és dalolva(bégetve) választották azt amit, és én ezidáig tiszteletben is tartottam, hogy az éretlen agyukkal valami tucat és übertrendi életcélt(?) akarnak megvalósítani?!

kedves Jézus!

levegőt!

48 órás izzadásgátló hatás. ezt írja itten nekem a dezodoron. namármost...azért 24 óra alatt legalább egyszer feltételezhető, hogy lezuhanyzik az ember, nem? vagy nem???!!!

jó, jó. ez olyan, hogy akár 48 óráig is kitarthatna. de akkor már inkább csökkentsék az időtartamot és növelljék a hatékonyságot. mondjuk annyira, hogy amikor az ember egy, azaz egy db megállót tesz meg a tömött HÉV-vel hogy kijusson Szigetre, ne izzadjon le, és ne kényszerüljön más bűzét sem élvezni.

fantasztikus, hogy olyan emberekkel találkozhatom, akik el bírnak bűvölni tudásukkal és fellépésükkel.

és jó az, hogy bírnak értékelni. no lám tán nem vagyok sültbolond.

ellenben ez faja súlyt is pakol ám a vállamra. némi megfelelni akarást. ami ugyan előnyömre válik, mindamellett totál le is bír lombozni. már ha nem úgy sikerül megnyílvánulni előttük ahogy azt én elvárnám magamtól.

az elmúlt két nap után meg egy rakás trágyának érzem magam. jó el is fáradtam, no nem a két napban, hanem úgy amúgy is. és szembesültem vele hogy mennyire egy nagy nulla vagyok és mennyire nem tudok semmit. pár óra letargia után erőt vettem magamon, mondván rinyálással nem megyünk semmire, hát újabb könyvlistát kezdtem el gyártani. amolyan bepótolnivalókat.
hát ahogy nézem, vagy megveszek mindent, amit gondoltam, meg még "útközben" gondolni fogok, vagy gyűjtögetek tovább (pénzt) és megyek Egyiptomba. mert ami kevéske pénzt sikerült most szülinap alkalmából bezsebelni imádott családomtól, azt jóformán el is szórhatnám könyvekre. pedig eredetileg utazásra lett már most elpakolva atombiztos helyre, többi meg majd gyűlik mellé még októberig... már ha nem verem el az összeset most. mondjuk nem kéne.

ó igen. klónozni sem ártana magamat, ha minden előadásra el akarok menni, amiket kinéztem magamnak. köszönhetően annak, hogy "csodálatom tárgya" -listám újabb nevekkel bővült, hát hallgatnám még őket tovább, mennék elmét tágítani. de mikor?

és még többet kéne aktívkodni. amihez még több energia szükségeltetik, mert hát hogyan legyek aktív miközben belül alszom? agy leállt, testet csak nagy nehezen mozgatom, migrén egyre gyakoribb vendég a fejben, itthoni teendők meg csak gyűlnek és gyűlnek. család és barátok meg jól elhanyagolva.

valaki adhatna hasznos tippet, hogyan oldjam meg hogy egyszerre 3-4 helyen legyek, mindig eszemnél és jókedvűen. a szedj ekit, vagy lazíts: idd le magad tippeket hanyagoljuk.

emellett erőteljes vacilálás van, hogy nyáron megengedjem-e egy állítólag zseniális orvosnak, hogy szétszabdalja a lábamat. Anci mintegy bíztatásképp mondta, hogy nem is altatna el, csak érzéstelenít. hát ahhoz, hogy ne rúgjam le a fejét miközben felvágja a lábamat, valami lónak mért mennyiségű altató vagy nyugtató szükségeltetne. valami furi okból olyan fantörpikusan vagyok összepakolva, hogy ha más idegen ember akarja testem folytonosságát megszakítani valahol, reflexből ütök. esetleg hányok. vérvételnél sem a vér látványával van bajom, hanem azzal hogy elvesz belőlem a néni egy darabot. és ezért nagyon nagyon tudom utálni. aztán beájulok. vagy hányok. mindenzt baromi morcosan természetesen. inkább megműtöm magamat, ha lehet, de sajna lábam helyrepakolása meghaladja képességeimet. arról meg természetesen szó sem lehet, hogy műtét után benttartson akár csak egy napig. még a végén lebetegszem tényleg.

erről jut eszembe.

kedves Jézus,
itt kering a fejem felett a takonykór, légy oly kedves elűzni. nincs időm betegeskedni. kivételesen kedvem sincs.

és kedves Luci,
örülök, hogy megtisztelsz jelenléteddel álmomban, most már sokadszor, de keress inkább valaki mást, ha már a kérdéseimre nem tudsz értelmes választ adni. előre is köszi.
 

nekem ünnep volt, akárki akármit mond. akármennyire fél fülemre nem hallok és akármennyire széttaposta a lábamat az a nagyra nőtt jeti, ezzel is maradandó emléket okozva. iszonyatosan vártam. úgy készültem mint egy menyasszony. valahogy ezekre a bulikra fel kell készülni, azt hiszem leginkább lelkileg. mert baromi sokat ad. legalábbis nekem.

nem tudom. én nem éreztem gáznak a bakikat, nem éreztem hogy a srácok ne lennének együtt, sőt. pont a bakiknál jött le számomra az, hogy mennyire egy apró rezdülésből értik egymást és korrigálnak.

nekem meg volt most is az a pezsgés, amit akármennyire hulla voltam, minden koncert alatt és után éreztem, akár napokig. nem vagyok észnél. na nem azért mert úúúristen mekkora party volt, hanem mert ....basszus menj el egy koncertre és megérted. megkavar az az ember.

és igen vazzeg, sokan Kowa miatt mentek el, mi ezen oly meglepő? hát pont az volt a lényeg hogy megint együtt. nem is értem miért csodálkoznak ezen egyesek.

ami meg a fórumon megy az kriminális.

én megint el lettem varázsolva, mit megint, még mindig.

itt is varázsolódok éppen, valahol jobbszélen :

https://www.youtube.com/watch?v=4Rl_SJy1b6E

az pedig, hogy újra hallhattam a régi-új kedvenceket, minden pénzt megért.
köszönet érte.

nem is tudnék jobb esti programot elképzelni, mint a lichthofon keresztüli átmászás egyik helyiségből a másikba.
amikor az amúgy is megkésett esti kutyéstából arra érsz haza, hogy az előszobából a konyhába vezető folyosón leledző ajtó mögé elrejtett szárítóállványt eldöntötték a macskák és emiatt az ajtó se ki se be....hát az jó érzés.
pláne miután leizzadva, totál kimerülten, a sírás határán konstatálod, hogy ez így nem fog menni.
aztán jön anyád azzal a mondattal, hogy hol van ilyenkor egy férfi, s te végigfuttatod az agyadban mit művelnének itt, na az új erővel tölt el és halált megvető bátorsággal végülis átmászol azon a miniatűrizált ablakon kedvenc farmerodat útközben sikeresen kiszakítva, pókhálótlanítást is megoldva egy helyes fejmozdulattal, még jó hogy épp pár órája mostál hajat. ugye. még az a mázli hogy a földszinten lakunk és egy helyes kis félig szétrohadt ajtó vezet a spájzba, ahonnan tiszta a terep a konyháig majd a folyosóig, ahol az ellenséges szárító várja, hogy mérgedet kitöltsd rajta és egy laza s kicsit sem nőies mozdulattal akkorát taposs rá, hogy kettétörjön.

most elöntött az akurvaéletbeideegysört életérzés. zistenit.

egy ágyban az ördöggel = reggeli nyakficam

Egyszer a pápa elhatározta, hogy kitiltja a zsidókat a Vatikánból. A zsidók felháborodtak, ezért a pápa beleegyezett, hogy ha egy zsidó le tudja győzni teológiai vitában, maradhatnak. A zsidók egy bölcsességéről ismert rabbit választanak, hogy kiálljon a pápával a "párbajra". A rabbi azt mondja, hogy tegyék érdekesebbé a vitát és egyiküknek se legyen szabad beszélni. A pápa beleegyezett.
A vita napján a pápa és a rabbi leültek egymással szemben, a hívek köréjük gyűltek. A pápa felemelte három ujját. A rabbi felmutatta egy ujját. A pápa egy kört rajzolt a levegőbe. A rabbi a földre mutatott.
A pápa elővett egy ostyát és egy pohár bort. A rabbi elővett egy almát.
A pápa ekkor felállt:
- Feladom - mondta. - Te túl bölcs vagy, rabbi. Maradhattok.
Később megkérdezik a pápát a bíborosok:
- Mit beszélt a rabbival?
- Először felmutattam három ujjamat, hogy a Szentháromságra emlékeztessem. Ő felmutatta egy ujját jelezve, hogy egy Isten van mindkét vallásban. Ezután rajzoltam egy kört a levegőbe, mutatva, hogy Isten mindenhol ott van körülöttünk. Erre a földre mutatott, jelezve, hogy Isten itt is van, velünk. Ekkor elővettem egy ostyát és egy pohár bort, megmutatva, hogy Isten feloldoz a bűneink alól. Ő elővett egy
almát, hogy az eredendő bűnre emlékeztessen. Mindenre volt válasza.
Mit tehettem volna?
Közben a zsidók is körbeveszik a rabbit:
- Mi történt, rabbi?
- Először azt mutatta, hogy három napunk van elhagyni a várost. Mutattam, hogy EGY zsidó sem fog elmenni. Ezután körbemutatott, jelezve, hogy az egész várost megtisztítja a zsidóktól. A földre mutattam, jelezve, hogy mind itt maradunk.
- És utána?
A rabbi vállat vont:
- Nem tudom. Elővette az ebédjét, mire én is.

Élt egy városban két ember, akiket ugyanúgy, Szekeres Bélának hívtak, de az
egyik pap volt, a másik pedig taxis. A sors úgy hozta, hogy egy napon haltak
meg.
Feljutnak a Mennyországba, a kapuban Szent Péter várja őket.
- Hogy hívnak? - kérdezi Szt. Péter az elsőt.
- Szekeres Béla.
- Te vagy a pap?
- Nem, a taxisofőr.
Szt. Péter megnézi a névsorát és így szól:
- Jól van, elnyerted a paradicsomot. Tiéd ez az aranyszálakkal szőtt tunika
és ez a rubinberakásos aranybot. Beléphetsz.
- Köszönöm, köszönöm... - mondja a taxis.
Közben sorra kerül két másik ember, utánuk pedig a másik Béla, aki
végignézte honfitársa belépését.
- Hogy hívnak?
- Szekeres Béla.
- Te vagy a pap?
- Igen.
- Nagyon jó, fiam. Elnyerted a paradicsomot. Tiéd ez a poliészterköpeny és
ez a műanyag bot.
Mire a pap:
- Bocsánat, nem dicsekvésképpen mondom, de ... itt valami tévedés lesz.
Én, Szekeres Béla áldozópap vagyok!
- Tudom, fiam, elnyerted a paradicsomot, tiéd a poliészter...
- Nem, az nem lehet! Ismerem a másik urat, taxisofőr volt, egy városban
éltünk. Borzalmas egy taxis volt! Felhajtott a járdákra, mindennap ütközött,
egyszer egy háznak is nekiment. Pocsékul vezetett, lámpaoszlopokat döntött
ki stb. Én pedig életemből 50 évig minden vasárnap prédikáltam a templomban.
Hogy lehet az, hogy neki aranyszálas tunika és aranybot jut, nekem pedig ez?
Itt valami tévedés történt!
- Nem, nincs itt semmi tévedés - mondja Szt. Péter. - A helyzet az, hogy a
mennyországot is elérte a globalizáció, a maga értékrendjével. Már nem úgy
értékelünk, mint azelőtt.
- Hogyan? Nem értem...
- Ma már célok és eredmények alapján ítélünk. Nézd, elmagyarázom a te
esetedet, és rögtön megérted. Az utóbbi ötven évben valahányszor
prédikáltál, az emberek aludtak. De valahányszor a taxis vezetett, az
emberek imádkoztak és eszükbe jutott Isten. Vagyis ki adta el jobban a
szolgáltatásainkat? Bennünket az eredmények érdekelnek, fiam.
Az E-RED-MÉ-NYEK!!!

álmomban elektronyos autóm volt és mindenki hülyének nézett. kis idétlen libakaki- és neonzöld színben pompázó darab volt, olyan, mintha feltorlódott volna az orra, lassan ment, kicsi volt, egyszerű volt kezelni és imádtam. álmodtam már vele amúgy egyszer.
reggel be is pötyögtem a gugliba poénból, hogy elektromos autó és ott volt. pont ahogy álmomban (jó a szín nem stimmelt no, de nem is baj.)
kedves Jézus!
ez valami utalás? most, hogy tervben van a jogsi meg saját autómobil, most beoltod az agyamat, hogy "überzöld" legyek én is?
és miért van az, hogy azt is megálmodtam, hogy 80km/h -val megy max? aki ismer, pontosan tudja, hogy az év világon semmit nem tudok az autókról. semmit. a színét meg tudom állapítani kb és ennyi. most meg utalgatsz itt nekem...jajj...
végülis lemondhatok az álmomról, hogy terepjáróm legyen. flangálhatnék akár egy ilyen kis szörnyszülöttel is. igazad van.

P.S: kis keresgélés után meg lett a libakaki színű is...

már csak az a bajom, hogy ehhez nem vagyok eléggé milliomos...